Ez az információ augusztus elején hangzott el az egyik kereskedelmi tévé híradójában - nagyjából benne is van minden lényeges momentum, ami magyarázatot adhat arra, miért okoz Kelet-Közép-Európában döbbenetes károkat minden nagyobb esőzés. Ilyenkor a tévéhíradókban jajveszékelő embereket mutatnak, amint derékig a vízben botorkálnak, megroggyant házfalakra mutogatnak - mifelénk egy lakóház gyakran több generáció élete munkáját jelenti.

A stábok nyomában miniszterek járnak, gyorssegélyt ígérnek, amit utóbb vagy átutalnak a tárcájukhoz tartozó hivatalok, vagy nem. A segélyt a központi költségvetésből ajánlják - abból, amely a rendszerváltás óta nem finanszírozza a települési vízelvezető rendszerek kialakítását, bővítését, karbantartását, lévén, hogy az új rendszerben ez önkormányzati feladat lett - csak éppen pénzt nem kapnak rá az önkormányzatok.

1999 óta azonban már lett volna miből tanulni. Akkor olyanforma év járt, mint az idei: 12 ezer épület károsodott, közülük 400 végleg lakhatatlanná vált, háromezer embert kellett átmenetileg kitelepíteni. Akkor erőteljes figyelem irányult az esővíz-elvezető rendszerekre. Mindenütt pucolták az átereszeket, kotorták az iszapot, irtották a gazt az eltömődött csatornákból. Amikor azonban a víz levonult, a legtöbb helyen minden visszaállt a régi kerékvágásba. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának hivatala néhány konkrét bejelentés kapcsán készített egy összefoglalót az akkori belvíz tanulságairól. Elismerem, eshet akkora eső, amekkora ellen nem lehet hatékonyan védekezni - de ez nem ok arra, hogy meg se próbálják megelőzni a károkat. Az derült ki az 1999-es elemzésből, hogy alapvetően sem a központi kormányzat, sem az önkormányzatok, sem az emberek többsége nem tanult az akkori eseményekből. Több helyen megígérték például, hogy majd kialakítják a vízelvezetőket azokon a mély fekvésű településrészeken, amelyeket az aszály éveiben a faluszéli, egykor vízjárta semlyékek helyén parcelláztak - de mikor a víz elment, megint jobban kellett a pénz másra. Ahol van árok, de nem vezet sehová, vagy nincs lejtése, ott gyakran azóta sincs lefolyása a víznek. Ahol a ravasz embereknek szokása a háztartási szennyvizet és a trágyalét az esőelvezetőbe csurgatni, ott máig sem szoktak le erről. Ahol bedúrták az esőárkot, mert valaki garázst épített a tetejére, ott azóta sem sikerült elérni, hogy lebontsák. Kész szakmai javaslatok vannak, hogy ne egyszerre zúduljon le a víz a településekre - mindhiába. A vízügyi hatóság 1999-et követően 51 esetben próbálta a vízjogi kötelezés nevű, az eredmény szerint nem túl hatásos jogi eszközzel rávenni az önkormányzatokat, tegyék meg, amit a szakma szabályai előírnak - a többség addig húzta az időt, amíg lehetett. De ha minden jogvesztő határidő lejár, akkor sincs hatékony szankció - hiszen honnan szerezzen pénzt erre az önkormányzat?

Az állam ugyanis, amely nem ad pénzt megelőzésre, nem alakít ki hatékony jogi szabályozást, szükséghelyzetben úgyis helytáll. Nem tesz különbséget felelős és felelőtlen károsult között: amikor roggyan a fal, akkor már nem is lehet. Ott adnak, vagy legalább ígérnek, akár van biztosítása valakinek, akár nincs; akár tisztán tartotta a portája előtt a csatornát, akár őmiatta öntötte el a víz az egész utcát.

Hát csoda, hogy olyan kevesen tisztítják ki a saját kapujukban is az átereszt?