Egyetértünk abban, hogy a magyar jobboldal "sok képviselője őszintén hiszi, hogy a magyar társadalom, ha szabadon dönthet, és nem vezeti félre ellenséges propagandagépezet, csak a jobboldalt választhatja". (Bauer Tamás: Orbán, bal, jobb, augusztus 10.) Ez a nézet jó néhány választásra hivatkozhat: 1945-re, 1947-re, 1990-re. Ettől még lehet téves, de két egyéni választókörzeti győzelmem - különösen a 2002-ben elért - megerősítette bennem ezt a vélekedést. Hiszem tehát, de nem tudom. Remélem, hogy a velem egyformán gondolkodók is eljutnak erre a hitre, s minden energiájukat arra fordítják, hogy választóikkal közvetlen, emberi kapcsolatba kerüljenek. Csak személyes ráhatással ellensúlyozhatják az "ellenséges" propagandát. Ez nem azért ellenséges, mert más véleményt tükröz, mint az enyém - ettől csak ellentétes lenne -, hanem mert hazudik, megtéveszt.

Bauer két Orbán-bemutatásával kezdi írását. Ki nem mondott célja, hogy ezzel hiteltelenítse az ellenzék vezérét. Legyen szabad aktualizálnom a kissé erős mondást: aki huszonéves korában nem szociálliberális, annak nincs szíve, aki még negyvenes éveiben is az, annak nincs esze. Mint az Antall-kormány tagja, érthetően szemben álltam Orbán Viktorral, a legkisebb ellenzéki párt elnökével. Meglepve fogadtam Antall József tanácsát, amit többször is nyomatékkal hangsúlyozott nekem: "ha baj lesz, a Fideszre mindig lehet számítani". Mondta ezt mindannak ismeretében, amit Bauer Tamás most Orbántól idéz. A kilencvenes évek elején és a majd másfél évtizeddel később politizáló Orbán Viktor vélt és valós ellentéte nem perdöntő. Az ember változik, érik, fejlődik. Örülök, ha a változás - megítélésem szerint - jó irányba történik. Olykor mosolyra késztet, olykor viszont dühít, hogy olyanok vádolják Orbánt köpönyegforgatással, akik szerint minden további nélkül lehet pufajkásból szociáldemokrata, titkosrendőrből a jogállam képviselője, vagy milliárdosból szociálisan érzékeny népvezér. Ha ezek véleményváltozása elfogadható, Orbáné százszorosan az.

De fogadjuk el mindenki jogát a változáshoz, s kezdjük azt vizsgálni: hiteles-e a változás, belülről jön, őszinte, avagy álságos, hamis? Készséggel elfogadom, hogy a baloldal változásainak van valós eleme: melyik bankár vagy milliárdos sírja vissza a tervgazdaság szerencsétlenkedéseit? Nem, a mai magyar baloldal vezetői őszinte hívei a kapitalizmusnak. Mégsem azonos a magyar baloldal - szerintem csak felszínes - átváltozása és a Fidesz átalakulása. Az én szememben az előbbi hiteltelen, Bauerében bizonyára az utóbbi. Ejthetnénk néhány szót a kilencvenes évek SZDSZ-éről és a mairól is. Ez a párt először kommunistamentes nemzeti kormányt akart, majd pár évvel később már elképzelhetőnek tartotta a koalíciót a szocialistákkal is, de Horn Gyula nélkül végül minden szívfájdalom nélkül elfogadták tőle a miniszteri tárcákat. A világos, liberális vonaltól való folyamatos távolodás mélységéről Bauer Tamás nálam többet tud, és korábban elég egyértelműen nyilatkozott is.

Bauer lámpással a kezében járja körbe a magyar közéletet: korszerű konzervatívot keresek! - felkiáltással. Magam is így vagyok, de én korszerű szociáldemokratát keresek. Mi az oka, hogy egyikünk sem talál? A hiba nem a lámpásainkban van. Annak örülök, hogy Bauer nem talál konzervatívot. Nem szeretem a konzervativizmust, s nem helyes, ha a kereszténydemokráciát összemossák vele. Ezen irányzatok jó néhány országban külön pártot alkotnak, s bár az Európai Néppártban közösen dolgozunk, belső vitáink jól kirajzolják a különbséget. Azt viszont sajnálom, hogy nem találok hiteles szociáldemokratát. A konzervatívokkal ellentétben ugyanis szociáldemokratákra szükség volna. Ők óvhatnák meg az országot a liberális túlbuzgóságtól. S ezen nemcsak a szokásos vitapontokat, a kereszténydemokrata körökben slágertémának számító kábítószerkérdést, homoszexualitást vagy eutanáziát értem, hanem az állam szerepét, a privatizáció kérdését vagy a közszolgáltatásokat is. A liberális gyenge államot akar, és szíve szerint mindent privatizálna, a szociáldemokrata erős, és a gazdaságban is aktív szerepet játszó államot épít. Ezek az eszmék megbuktak, de a magántulajdont kizárólagossá, az államot tehetetlenné tevő liberalizmussal szemben még mindig fontos egyensúlyozó erőt jelenthetnének. A kereszténydemokraták e két ellentétes erő között, középen állnak.

Van Bauer Tamás cikkében néhány olyan állítás, amely - szerintem - nem állja meg a helyét. Értelmezhetetlen az "egyfajta modern antikommunizmus" kifejezés. Magam inkább diktatúraellenességet mondanék, elutasítva a XX. század kétfejű sárkányát, amelynek egyik feje barna, a másik vörös. Örülnék, ha ebben egyet tudnánk érteni.

Már a nyolcvanas években felfigyeltem azokra a szociológiai vizsgálatokra, amelyek kimutatták: a magyar lakosság mintegy öt százaléka gyakorolja vallását. Szeretném, ha ez ötven vagy még több lenne, de az egyház és az állam szétválasztásának akkor is híve lennék, ha hazám minden polgára Istenben hívő és ennek megfelelően élő ember lenne. Védeni akarom ugyanis a vallás autonómiáját (lásd a múltban az Állami Egyházügyi Hivatal szégyenteljes tevékenységét).

Trianoni nosztalgia? Rossz kifejezés: a baj, a tragédia ritkán vált ki nosztalgiát. Ugyancsak a nyolcvanas évek elejére lett világos, hogy egy olyan nemzedék nőtt fel, amely nem ismeri a tényeket. Olyan országban élünk, ahol sokan csodálkoznak, hogy egy román állampolgár jól beszél magyarul. December 5-e nem az eredménye miatt döbbentett meg, hanem a kormány kampánytevékenységének ténye és tartalma miatt. Ha egy országban biztosítási rendszerben működik az egészségügy és a nyugdíj, akkor az állampolgárok számának növekedésétől e rendszerek működőképességét félteni vagy tudatlanság, vagy durva megtévesztés.

A politikai párbeszédhez méltatlanok a burkolt vádak, csúsztatások. Így nem helyes a pejoratív ízű "vezér" szót alkalmazni azzal a politikai vezetővel kapcsolatban, akit a magyar választók negyvennyolc százaléka fogadott el 2002-ben is.

- "A magyar jobboldal ... a kommunistákat és a liberálisokat ... kész a magyarságtól etnikailag is idegenként ábrázolni" - állítja Bauer. A magyarság vállalás dolga. Aki a magyar mivoltot etnikailag akarja meghatározni, nem tud mit kezdeni Zrínyivel, Petőfivel, Radnótival vagy Sík Sándorral. A burkolt antiszemitázás éppoly elítélendő, mint a burkolt zsidózás. A Bauer által hiányolt "modern, demokratikus magyar jobboldal" létezik, és a Magyar Polgári Szövetségbe tömörült. Ám amíg politikai ellenfelei - tudatosan - a fentebb idézetthez hasonló hamis állításokat aggatnak rá, nem tud úgy tekinteni rájuk, amint azt testvérpártjai teszik Európa-szerte.

A hiba azonban nem bennük, hanem az őket átminősíteni igyekvőkben van.

Vissza kell utasítani, hogy a Fidesz csalással magyarázta volna a 2002. évi választási eredményt. A szavazatszámolással kapcsolatos csalásról a Fidesz nem beszélt. Nem is tehette: a választókörzetek többségét megnyerte. Megszavazta így a választásokról beterjesztett jelentést is. Csalásról olyan értelemben, hogy a szocialisták kijátszottak bizonyos jogszabályokat, s főleg úgy, hogy becsapták az embereket, valóban szóltunk. S joggal. Hol a 23 millió román? Kitől vették el a szabad szombatot? Megköszönöm Bauer Tamásnak, hogy ő maga soha nem süllyedt le Kovács László-i szintre.

Végül óvom őt az olyan fordulatoktól, hogy "Kun Béla vagy Rákosi diktatúráját Orbán nem azért jellemzi úgy, hogy »a baloldal ráront a saját nemzetére«, mert diktatúrák voltak, hanem egyáltalán azért, mert kommunistákként hatalomra kerültek". Arany János ismert széljegyzetére emlékeztetek: a mellé a méltatás mellé, hogy "a nagy költő itt azt gondolta, hogy..." - Arany odaírta: gondolta a fene. Méltatlan a politikai elemzéstől, ha a saját szánk íze szerinti vélekedéseket magyarázunk bele mások gondolataiba.

Jöjjön el végre egy olyan kor, amelyben a politikusokat a tetteik és nem a mások által képzelt gondolatok alapján ítélik meg mind a barátok, mind az ellenfelek - de legfőképp a választók.

A szerző a Fidesz európai
képviselője, a KDNP alelnöke