"Ez az a közösség, amelynek ünnep Szent István napja, amely képes meghallani ezer év távolságából is e nagy király üzenetét, ez az a közösség, amelynek lelkéből felszakad a kérdés, hol vagy István király? Tizenöt éve, mióta immár szabadon, augusztus 20-án Szent Istvánt ünnepeljük, évről évre hallhatjuk István intelmeit fiához arról, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen, arról, hogy a királynak türelemmel is irgalommal kell ítélkeznie, és arról, hogy mielőtt a király dönt hallgassa meg a tanácsot. Mindez igaz, és megszívlelendő és évről évre felidézzük István nagy tettét, a magyar királyság megalapítását, amellyel a magyaroknak biztos helyet készített Európában, és felidézzük, hogy ennek köszönhetjük megmaradásunkat.

De lefordítja-e valaki ezeket az üzeneteket a ma nyelvére, felmutatja-e, hogy melyek azok az alapvető vonások Szent István egyéniségében és művében, amelyeket ma meg kell értenünk, amelyekre szüksége van jövőnknek is. Szent István legnagyobb tette nem az volt, hogy megalapította a magyar királyságot, és, hogy ezzel Európához csatolt minket. Ezt az ő korában sokan megtették. Európa keleti szélén sorra fölmagzottak a keresztény királyságok és fejedelemségek. Az ő igazi nagysága abban rejlik, hogy szuverén módon határozta meg Magyarország helyét az akkori világban. Halljuk meg, vegyük észre, tekintsük példának azt az öntudatot, azt az önbecsülést, ahogy István fellépett Európában. Nem tett hűségesküt a német-római császárnak, egész életében kerülte a találkozást Ottó császárral, nehogy ez szóba jöhessen. De nem lett vazallusa Szent Péternek sem, a pápa hatalmát csakis a lelki dolgokban volt hajlandó elismerni. A császár és a pápa között olyan függetlenséget biztosított Magyarországnak, amelyre abban a korban csak Franciaország volt képes.

És ezt a függetlenséget István úgy őrizte meg, hogy közben bekapcsolta Magyarországot Európa teljes gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Ennek fontos része volt, hogy megnyitotta a Szentföldre Magyarországon keresztül vezető zarándokutat. Mai szóval ez egy alapvető információs csatorna volt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy országunk számottevő európai tényezővé válhatott.

Gondoljuk csak meg: Galliából, a távoli nyugatról ezen a biztos úton vonulhattak a zarándokok kelet felé. Négynapi járóföldenként királyi várak őrizték az út biztonságát és mellette mindenhol monostorok, vendégházak, ahol az utasok szállást kaptak, ellátást, a betegeket gyógyították. Számos kiváló művelt ember ment ezen az úton, és István magához hívta őket elbeszélgetett velük. Az újságot pótolta a zarándokút, nyugatról jőve hírt hoztak a távoli nyugati országokból, visszatérve keletről beszámoltak az ottani viszonyokról és a tapasztalatokról. Volt olyan kitűnő egyéniség, akit István így zarándokként ismert meg, aztán magánál tartott, nem is engedte tovább menni. Őt Szent Gellért néven mindnyájan ismerjük.

Szent István korában a világ Európa volt, és mint hallottuk, legfeljebb Jeruzsálemig terjedt. Ma azonban a földkerekségen kell elhelyeznünk Magyarországot. Nem a szentföldi zarándokúton áramlik a kultúra, a hír, nem azon jönnek a kereskedők. Az egész világot behálózza egy sűrű kommunikációs háló, zúg-zizeg, felfoghatatlan sebességgel áramlik rajta a hír, a pénz, a tudás. Szinte félelmetes, mesterséges világ ez. És mindenütt légifolyosók, szárazföldi folyosók, emberekkel és árukkal tele. És most nekünk ebben a globális világban, ebben a globális perspektívában kell elhelyeznünk Magyarországot, és innen nézve jó döntés volt, szükséges döntés volt, hogy az Európai Unió tagjává lettünk.

De ebben az új helyzetben is érvényes István tanítása: a szuverén helymeghatározás, az öntudat és az önbecsülés. Ne úgy tekintsük tehát az Európai Unióra, mint egy távoli hatalomra, ahol jól-rosszul megértik a problémáinkat, aztán, ha szerencsénk van, javunkra döntenek és támogatást adnak. Legyünk tudatában annak, hogy európai mércével mérve középhatalom vagyunk. Van beleszólásunk abba, mi történik az unióban, hogy mi történhet az unióban. Igaz, hogy az Európai Unió döntéshozatala nem eléggé demokratikus, de használjuk ki az itthoni demokráciát annak meghatározásában, hogy mit kell képviselnünk Brüsszelben. Vajon elegendő-e, hogy a magyar parlament csupán tájékoztatást kap a kormánytól, de ami a legfontosabb, vajon nem baj-e, hogy a magyar érdekképviseletek, a civil szervezetek oly kevéssé hallatják hangjukat az európai ügyekben?

Miért kellene nekünk nemzetközi kérdésekben mindig csak alkalmazkodni, mintát követni? Tanuljuk meg István királytól, hogy képesek vagyunk önálló hozzájárulásra, önálló teljesítményre Európa és a világ dolgaiban. Igenis előállhatunk olyan megoldásokkal, amelyek talán szokatlanok, de amelyek a mi problémáinkra vannak szabva és aztán türelmes munkával elismertethetjük őket. Valóban mi részesei vagyunk a nemzetközi jog jogrendjének, és kötelezettjei vagyunk az európai jognak. De mégis új egyensúlyra van szükség, egyrészt a megszokott mintákhoz való alkalmazkodás, másrészt pedig a jól megalapozott saját kezdeményezések között.

És igen, ezzel a határon túli magyarok ügyéről is szólok. Az ő magyar állampolgárságuk fájdalmasan félresiklott. És ez nem maradhat így! Megoldást kell találnunk, annak tudatában, hogy ez nem puszta jogi kérdés, hanem politikai is. Én egész életemben a jog fejlődését kutattam, azt miként születnek új jogi megoldások, aztán miként terjednek, miként ismerik el őket. Higgyék el nekem a jogban is vannak találmányok, vannak nagy felfedezések, és máris léteznek olyan jogi újdonságok, amelyek arra figyelemmel is születtek, hogy a magyarság határokkal van szétszabdalva.     Például ilyenek az anyaország jogai, határon túli nemzetrészei azonosságának fenntartásában, amely máris a nemzetközi elismerés útján van. De ismétlem: ez nemcsak jogi kérdés. Azok a magyarok, akik több mint nyolcvan éve más államban élnek, ismerik az ottani viszonyokat. De mit tudunk mi, az anyaország népe szomszédainkról? És fájdalmas megkérdezni: mit tudunk az ott élő magyarságról? Pedig puszta érzelmi alapon könnyen tévútra jutunk. Meg kell ismerni szomszédainkat, az ottani magyarokat ahhoz, hogy békességes megoldást találjunk. Így tudjuk csak belátni, mi az, ami sértheti, ami jogosan sértheti az ottani népek érzékenységét, és mi az, ahol nem engedhetünk a magunk igazából. És aztán kellő tudással és empátiával nyugodtan nézhetünk Európa szemébe, amikor új megoldásokat javasolunk.

Az intelmek mellett István törvényeit szokták a leggyakrabban emlegetni. Ezekről tudjuk, hogy a korabeli Európa legemberségesebb törvényei voltak, és az is tudnivaló, és talán a legfontosabb, hogy István király képes volt betartatni e szigorú, de igazságos törvényeket királyságában. Emiatt, a mai szóval úgy mondanánk jogbiztonság miatt, mint feljegyezték, tömegek vándoroltak be Magyarországra, és találták is meg a boldogulásukat nálunk. Ma a jogbiztonságot, az emberek jogait az alkotmány garantálja. Az emberi jogok érvényesülése Magyarországon olyan kincs, amelyet őriznünk kell. Egy pillanatig nem szabad engednünk ezekből a jogokból. Az emberi jogokat csak akkor szabad korlátozni, ha az állam bebizonyítja, hogy ez a korlátozás elkerülhetetlen. Kitágult világunk megteremtette a maga globális veszélyeit. Ilyen a terrorizmus. Ez ellen védekezni minden ország létérdeke. Ellene fellépni minden ország kötelessége és joga. Ez azonban nem vezethet arra, hogy a szabadságjogokat a szükségesnél nagyobb mértékben korlátozzák. Új egyensúlyt kell teremteni az önvédelem, másrészt pedig a jogok megőrzése között, olyan egyensúlyt, amely nem megy túl a valódi szükségen, és amely valóban alkalmas arra, hogy ellássa a védelemnek a feladatát. Könnyű az emberek biztonság igényére, a bennünk rejlő félelemre alapozva elfogadtatni a szabadságjogok korlátozását. Szomorú tapasztalataink is vannak erről. Én azonban azt mondom, az önbecsüléshez az is hozzá tartozik, hogy kiállunk jogainkért és megvédjük azokat.

912 évvel ezelőtt, pontosan ezekben a napokban László király, akit ma Szent László néven ismerünk, országos gyűlést hívott össze Fehérvárra, és meghirdette, hogy a gyógyulásban reménykedő nyomorultak is jelenjenek meg. Ekkorra István tisztelete már országos méretűvé vált és gyakran a boldog jelzővel említették nevét. De az egyházi előírások szerint a szentté avatáshoz csodára van szükség. A sokaság három napig megtöltötte Fehérváron a templomot, ahol István teste nyugodott. És az augusztus 19-ről 20-ra virradó éjszaka a lelki feszültség, a nagy várakozás csodálatos gyógyulásokat eredményezett. A tömeg ujjongott, László király az örömtől sírva vitte az oltár elé a bénaságból meggyógyult kisfiút. Így hagyták ezt ránk a régi történetírók.

És nemcsak István életének, ennek a történetnek is van üzenete számunkra. A király halála után majdnem 40 évig zavaros, belháborús kor köszöntött az országra, és amikor László király alatt végre ismét rend lett, nyugalom lett, az emberek hirtelen ráébredtek arra, mit is köszönhetnek István királynak; azt, hogy jövőjüket, biztonságukat, boldogulásukat csakis az ő művére alapozhatják. A magyar nép azt akarta, hogy István a lehető legmagasabb tisztességre jutva kilépjen az időből és szentként maradhasson meg népe emlékezetében. Ez a várakozás és akarat, amikor kellett csodákat termett. Én úgy értelmezem ezt a történetet, hogy István nagyságának felidézése felszabadította az emberekben rejlő jót. Erre különösen időszerű emlékezni ma, amikor a médiában megjelenő politika a negatívumoktól harsog, amikor - és ezt ne feledjük - sokan szenvednek a rendszerváltás elkerülhetetlen gazdasági következményeitől. Az 1990. után ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma, az egyre taszítóbb stílusúvá váló politizálás azonban azt hiszem csak elfedte, csak eltakarta a bennünk lévő jót. Hiszen az ország él, és bár nem ez áll az újságok címlapjain, az emberek megállták a helyüket a nehéz időkben. Dolgoznak, boldogulnak - és amit én különösen remélek - egyre inkább megtalálják a saját életükben azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni. István király művét folytatnunk kell: Önöknek, ifjú tisztek, mindannyiunknak, és minden jövendő nemzedéknek, amíg ez az ország áll. Ünnepeljünk tehát felszabadulva, bizakodva, jóérzéssel tekintve önmagunkra!" - zárta beszédét az államfő.

(forrás: MTI)