Magyarország hangja
- A jubileumon meg tud szólalni?
- Nem meghatott, inkább büszke vagyok. Nevessenek ki: mindig rekordokra törtem - talán azért, mert örökké csodáltam a híres sportolókat, akik nélkül semmire se vittem volna -, és ez a hatvan esztendő alighanem világcsúcs.
- Ennyit és ilyen átéléssel beszélni... Nem rekedt be sohasem?
- Egyszer. Pontosabban az 1949 májusában a Megyeri úton játszott magyar-osztrákon teljességgel elment a hangom. A meccs előtt az ebédhez megittam egy pohár hideg sört, s a huszonharmadik percben mutogatnom kellett Gulyás Gyula barátomnak, hogy vegye át a mikrofont. Attól kezdve mérkőzés napján még véletlenül sem kértem hűtött italt vagy fagylaltot.
- Ez volt az egyetlen közvetítése a több ezerből, amely el- vagy félbemaradt?
- Volt még egy, de arról nem én tehettem. Az 1947-es úszó és vízilabda Európa-bajnokságra prágai átszállással utaztam volna Monte-Carlóba, ám Budapestről nem szállt fel a gép. De kárpótolt ezért - a negyvenkilenc olimpiai aranyérem közvetítése mellett - az 1973-as póló vb-n, Belgrádban aratott diadal. Puskás Öcsi is ott volt a Tasmajdan uszodában, és Kárpáti Gyurit megkértem, az utolsó meccs után hozza fel őt a mikrofonállásba. Sírt az örömtől, nem jött szó a szájára. Mire Kárpáti - élő adásban - megjegyezte: Még szép, hogy nem tudsz mit mondani, fogalmad sincs arról, milyen egy világbajnoki cím!
- Puskásról szíve szerint menynyit mesélne?
- Itt ülnénk egy hétig. Jobban örültem annak, hogy 1981-ben részese lehettem első hazalátogatásának, mint a Kelemen Viktor 1926-ban írt Gól című vígjátékával 1988-ban elindított, majd Karinthy, Kellér, Tabi és mások sporttárgyú műveivel folytatódó rádiós sorozatnak.
- Hogy jön össze a kettő?
- Úgy, hogy - ha mindenképpen választanom kell a rádió és a futball között - a rádió az első. De nem lehet második Puskás sem, hiszen vele - és az osztrák válogatottból Ocwirkkal - együtt debütáltam 1945. augusztus 20-án az Üllői úton. Ő a pályán, én a pálya szélén.
- Tényleg, miért ott?
- Mert az oldalvonal mellől jobban meg lehet érezni, mi következik, és a riporternek egy tizedmásodperccel a nézők előtt kell felkiáltania, hogy gól! Ferrari szövetségi kapitány azonban nem törődött ezzel, és az 1959-es firenzei olasz-magyaron el akart küldeni megszokott helyemről, mert nem látott tőlem. Végül hason fekve közvetítettem a meccset... A belgrádi Marakanában viszont száztíz méter zsinórt adtak a mikrofonhoz, így a magyar-román Eb-negyeddöntő harmadik mérkőzésén, amikor Szőke István a nyolcvanhetedik percben bevágta a győztes gólt, berohantam hozzá a pályára, és a meccs közben kértem tőle gyorsinterjút.
- A gólszerző Szőke volt, a bíró meg ősz...
- Hát, nem látszott olyan nyugodtnak, mint Takács Károly 1948-ban. Felejthetetlen barátommal, Lukács Lászlóval kimentünk a Londontól hetvenöt kilométerre lévő lőtérre, s amikor odaértünk, kényszerszünet volt, mert argentin riválisa megóvta a magyar versenyző előző sorozatát. Takács, amint meglátott bennünket, azt mondta: Ne zavarjatok! Majd egy órán át célra tartott, aztán, amikor a megismételt sorozatával elhódította az aranyérmet, egy előre megírt cédulát vett elő a zsebéből. Az állt rajta: Örömmel tudatom a magyar néppel, hogy elnyertem az olimpiai bajnoki címet.
- Van-e sorrend a megannyi nagy történet között?
- A legkedvesebb a 6-3, amely arról is emlékezetes, hogy Sándor Csikar tizenegy adag cukrozott tojássárgáját hozatott ki nekem a pincérrel a londoni Cumberland Hotelben. Utána a tizenhat helsinki aranyérem, az 1954-es magyar-uruguayi vb-elődöntő és az 1966-os magyar-brazil következik. S persze a premier, még akkor is, ha a 45-ös magyar-osztrák viaszlemezre rögzített közvetítéséből csak harminc perc ment le felvételről a rádióban. Többet beszéltem előző nap a mai - akkor romos - Fidesz-székházban, ahol órákig gyakoroltam, imitálva a közvetítést.
- A legfájdalmasabb élményt alighanem kitalálom...
- Bern szörnyű emlék, mint ahogyan Irapuato is az. A 6-0-ás szovjet-magyar félidejében - már MLSZ-elnökként - azon tűnődtem: lemegyek Lobanovszkijhoz, hogy játékosai ne rúgjanak többet... De volt dermesztő győzelem is. Azon a napon, amelyen Farkas Jancsi mesterhármasával hatvanhatban 3-1-re győztünk az osztrákok ellen, elhunyt kedves osztrák barátom és kollégám, Heribert Meisel. A meccs előtt még borjúpörköltet vittem neki a Mátyás-pincéből Bécsbe, de meglátva őt, már tudtam: bármi lesz az eredmény este a Népstadionban, sokat veszítek.
- Szerencsére Szepesi itt van!
- És ha a sors megsegít, 2012-ben, kilencvenéves koromban ugyanúgy ott leszek a londoni ötkarikás játékokon, mint 1948-ban. Eddig tizenöt nyári olimpiáról és tizenkét labdarúgó-világbajnokságról tudósítottam, de - rekordkergetés ide vagy oda - tudom hova tenni magam. Nem lettem a tudományos akadémia elnöke, nem vált belőlem világhírű operaénekes... Sportriporter vagyok: se több, se kevesebb.
