Legkönnyebben az elektronikus sajtóba lehetett beletenyerelni. Az 1989-ig a belgrádi központtól független, a vajdasági költségvetésből támogatott újvidéki rádió és televízió egy tollvonással fővárosi ellenőrzés alá került, s ezzel kezdetét is vette a létszámleépítés, a műsorok és szerkesztőségek megszüntetése. A 24 órás magyar rádióműsor sávot váltott, s azóta a Vajdaságban is alig hallható, holott korábban Ázsiában és Afrikában is fogható volt. Az újságírók keményebb, be nem törhető része anyaországi tévék, rádiók műsorait erősítette (erősíti most is), vagy kényszerből szakmát váltott. A kis létszámú újvidéki magyar tévészerkesztőségre most újabb leépítés vár. Az újvidéki magyar rádió is emberhiánnyal és az elbocsátások rémével küzd. Itt olyan szerkesztők és főszerkesztők dolgoztak egykor, mint - ki ne ismerné nevüket Magyarországon - Gion Nándor, Tolnai Ottó és Fenyvesi Ottó. A hangjáték-szerkesztőség adta később az Újvidéki Színház első tehetséges színész- és rendezőgárdáját. Mindez jól érzékelteti, milyen erős kulturális központok voltak - az újvidéki Magyar Szónak otthont adó Fórum kiadóval együtt - ezek az intézmények.

A Magyar Szó, amely sokáig többé-kevésbé sikeresen őrizte szakmai függetlenségét, most szintén összeroppanni látszik. Küzdelme a múlt század 90-es éveinek elején kezdődött; fél évtized alatt a délszláv háborúskodás elől elmenekült innen a délvidéki magyarság egy tizede (kb. 40 ezer ember), a potenciális olvasótábor vásárlóereje pedig egyenesen a korábbinak tizedrészére csökkent. A napilap a virágkorának számító 1960-70-es években jegyzett 75 000-es példányszáma mostanára pár ezerre fogyatkozott, dotációs forrásai elapadtak. Az anyagiakban és szellemi erőkben is erősen megfogyatkozott Magyar Szó most újabb kockázatos lépés előtt áll: irányítását a tartományi fővárosból Szabadkára készülnek áthelyezni, de úgy, hogy a lapnyomda Újvidéken marad. Mihók Rudolf lapigazgató szerint szó sincs arról, amitől a szerkesztőség megélhetésükért aggódó tagjai tartanak, nevezetesen hogy Szabadka- és VMSZ-központú lap fog készülni ezentúl. Mihók szerint a Magyar Szó három oszlopra támaszkodik a jövőben: Újvidékre, Szabadkára és Zentára, mert csak így, potenciális olvasói közvetlen közelében képes fennmaradni. A terv persze létszámcsökkentéssel jár, az újvidéki gárdának a fele sem marad meg, a fölöslegnek végkielégítésnek nevezett könyöradománnyal köszönik meg az eddigi együttműködést.

A helyzetfelmérést és a megoldási módozatokat felsorakoztató tanulmányt a Magyar Nemzeti Tanács rendelte meg egy-egy belgrádi és magyar szakértői csoporttól, s ennek van egy-két hibája - mondta a Népszabadságnak Léphaft Pál, a határon túl is ismert és díjazott karikaturista, a Magyar Szó szerkesztőbizottságának tagja. Az egyik, hogy a bizottságok kizárólag az anyagiak szempontjából mérlegeltek, azaz azt vizsgálták, hány emberrel, milyen körülmények között lehet a lapot "nullszaldóval" előállítani. Márpedig megfelelő anyagi támogatás, ún. pozitív diszkrimináció nélkül nemzetiségi lapot kiadni sehol a világon nem lehet! Egy kis létszámú közösség napilapja semmiképpen sem lehet önellátó.

A 300 ezer vajdasági magyarnak kétségkívül kell egy, a hétköznapi politikai viták fölé emelkedni tudó napilap. Kétségkívül szüksége van a nemzeti tanácsra, és egy szakértőcsoportra is, amely el tudja dönteni, milyen legyen a lap, hol legyen a székhelye, milyen szerepet játsszon a nemzetiségi csoport boldogulásában. A tanács jelenlegi összetétele azonban távolról sem felel meg a fenti követelményeknek, ráadásul nincs biztos anyagi forrása sem, amelyből a lapot finanszírozni tudná.

Az átszervezést, költöztetést és leépítést szűk határidőben, két hónap alatt tervezik lebonyolítani. A VMSZ-szel rivalizáló kis magyar pártok erélyesen támadják a tervet, amely a Magyar Szót - úgymond - a VMSZ közlönyévé silányítja. A munkatársaknak kb. a fele lelkesen támogatja az átszervezést, hisznek abban, hogy kikecmereghetnek végre az évek óta tartó, egyre nyomasztóbb anyagi gondokból. Mások, főként az újvidékiek, egzisztenciájukat féltik, s attól is tartanak, hogy a lap óhatatlanul ellaposodik, provinciális közlönynyé válik.

A provincializmus nem földrajzi fogalom, azaz nem adott térségekben, hanem a fejekben lakozik. Ha sikerül a Magyar Szót (mint volt eddig is) országos napilapként átmenteni, mindegy lesz, hol szerkesztik, vélte Léphaft Pál. Ha azonban ott engednek a nyomásnak, ahol nem volna szabad, tehát a vidékiesség szintjén, akkor a hat évtizedes múltra visszatekintő, tekintélyes kulturális központként (is) szolgáló napilapból afféle rezervátum lesz: kicsit énekelünk, kicsit táncolunk, s a nemzeti kultúra át van örökítve!

A szabadkai Magyar Ház