Jó erkölcsű ember ilyet pedig nem tesz. Akármelyik oldal is fogalmazza meg a vádakat, mögötte az a hiedelem sejlik, hogy a jó erkölcs az emberrel valahogyan vele születik. A mieinknek van ilyen, másoknak nincsen, és éppen erről lehet tudni, hogy ők mások, mert nekik nincsen, ők erkölcstelenek, barbárok, rablók, tolvajok, liliomtiprók.

A legfejlettebb állatok csoportjaiban a csoport életét az egyéni versengés határozza meg. Tanult szabály, erkölcs nem ismeretes. Mindenki génjeiben hordozza a megfelelő viselkedésmintákat, amelyek segítségével védekezik, ha megtámadják, elveszi azt, ami szerinte neki jár, és segít a többieknek, ha valami közös elintéznivaló akad, de ilyen a védekezésen és fejlett ragadozóknál a préda megszerzésén kívül nemigen akad. A kódolt viselkedésmintákat csak szelídíti, a helyi körülményekhez alkalmazza a tanulás.

Az ember sokféle olyan viselkedési lehetőség birtokába jutott, amely az egyéni versengést jelentősen mérsékelte, és kiemelte a közösség érdekeit elősegítő viselkedési formákat. Ezek egyike a szabálykövető viselkedés. Nagyon különös forma. Genetikai meghatározottsága csupán annyi: sajátítsd el a csoportod viselkedési mintáit! Nagy feladat! A nyelvet használó, tárgyakat manipuláló, csoportról csoportra más szokásokkal bíró ember leírhatatlanul sokféle viselkedési mintával jellemezhető, ezek leírása nem is a faji, hanem a kulturális megkülönböztetés eszköze. Tovább bonyolítja az emberi közösség tagjainak dolgát, hogy nemcsak megtartott, kimondott, törvényekbe foglalt szabályok jellemeznek egy kultúrát, hanem az a szabálykövetésnél is furcsább viselkedés, amit erkölcsnek nevezünk. Egy kultúra felnőtt tagja pontosan tudja azt is, hogy hogyan kell viselkednie olyan esetekben is, amelyekre nem vonatkoznak konkrét szabályok, és esetleg eddigi életében erre vonatkozó konkrét viselkedési mintákat sem látott a közösség többi tagjától. Olyan szabályoknak is engedelmeskedünk tehát - egy normális, stabilis emberi társadalomban -, amelyeket a konkrét esetekben meg sem tanulhattunk. Különös képesség.

Nagyon sokáig filozófusok, antropológusok azt gondolták, hogy az erkölcs szabályai tulajdonképpen kívülről, a kultúra alatti vagy feletti tartományokból származtathatók. Az erkölcsi érzék velünk születik! Gondolták. Ez nagyon egyszerű megoldás lenne, nem kéne hozzá tanulás, szocializáció, nevelés. A normális embernek van erkölcsi érzéke, és meg tudja különböztetni a jót a rossztól akkor is, ha az nincsen külön szabályokba foglalva. Könnyű lenne ezt az elméletet elfogadni, ha a különböző kultúrájú társadalmakban az erkölcsi normák azonosak vagy közel azonosak lennének. Társadalomtudósok több száz társadalmat hasonlítottak össze, hogy a keresett univerzális erkölcs szabályait megtalálják. Sikertelenül. Van néhány dolog, ami minden kultúrára jellemző: például a gyermekek iránti szeretet és a gondoskodás kötelessége, a személyes tulajdon tisztelete, az a szabály, hogy a közösség tagjait nem szabad megölni vagy kínozni - persze a közösségen kívülieket, akár az állatokat, lehet, és ez nemcsak az archaikus társadalmakban volt így, gondoljunk Boszniára, Szerbiára.

Ez a néhány szabály viszont még nem kultúra, hanem biológia, mint az, hogy mindenkinek két füle van. Máshol kell keresni a megoldást. Van az embernek még egy olyan különös tulajdonsága, amely szinte azonos módon működik, mint az erkölcsi érzék. A nyelvtudósok foglalkoznak vele, és leginkább a nyelvérzékre hasonlít. A nyelvérzék igen egyszerű megfogalmazásban azt jelenti, hogy egy nyelvet jól beszélő ember képes felismerni és megkülönböztetni a saját nyelvén megfogalmazott mondatokat azoktól, amelyeket a nyelvtan szabályait durván megsértve hoztak létre. Lehet, hogy a rossz mondatokat soha életében nem hallotta, tehát nem példák, minták alapján hozza meg döntését, mégis minden beszélő meg tudja állapítani, hogy ez vagy az a mondat hibás. Sokáig a nyelvtanulásról is azt képzelték, hogy semmiben sem különbözik a közönséges tanulási folyamatoktól, a gyerek hallja beszélő környezetét, megtanulja a szavakat, a nyelvtani szabályokat, és kész. Gondosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a gyermekek nyelvtanulása sok élettani tulajdonságában különbözik az egyéb tanulási folyamatoktól. Így például egy szó megtanulásához elegendő azt nagy átlagban egyszer vagy kétszer hallania. A megtanult szavakat nem lehet elfelejteni, és különböző technikákkal kioltani sem. A gyermek kb. egy év alatt megtanulja nagyon bonyolult szabályrendszerű anyanyelvét (a második nyelvet valószínűleg már más mechanizmusokkal sajátítja el).

Lényegében tehát egyszerű minták alapján nemcsak a hallott szavakat képes elfelejthetetlenül megtanulni, hanem valami különös képesség révén a hallott beszédben alkalmazott szabályokat olyan esetekben is, amelyekre nem kapott megfelelő mintákat.

Ez a tanulási képesség éppen olyan, mint az erkölcsi szabályok elsajátításának képessége. A közösség tagja viselkedési mintákat kap: sokféle szabállyal találkozik, ítéletekkel, véleményekkel, és ebből az ideadzsungelből képes lesz egy olyan szabályrendszert kiemelni és saját magára alkalmazni, amely nemcsak a látott-hallott szabálymintákra vonatkozik, hanem meghaladja azokat, és ez az, amit erkölcsnek nevezünk. Nagyon lényegesek a minták, de nem egyszerűen a minták megtanulásáról van szó. A minták mögötti struktúrákat, az alapvető szabályokat is képes az emberi elme kihámozni és megtartani.

Amíg a kultúrák kis népességűek voltak, világos és egyszerű volt a kulturális szabályok rendszere is. Aki sikeresen elsajátította a szabályokat, annak kialakult a megfelelő erkölcsi érzéke is. Nagyobb népességű, bonyolultabb társadalmakban a szabályok is számosabbak, és sokféle kivétel akad, egyes rétegek, szervezetek tagjai magukra nézve külön szabályokat konstruálnak, és hajlamosak a mindenkire vonatkozó szabályokat kivételekkel, felmentésekkel a maguk számára enyhíteni. Valamint megjelenik a társadalmon belüli ellenség konstrukciója, amelynek tagjaira nem vonatkoznak az erkölcsi szabályok. Így lehet a gazdagokat, a más vallásúakat, a szegényeket, a romákat kirekeszteni a közös erkölcsi szabályokból, és persze erre ők is úgy kezdik gondolni, hogy rájuk külön szabályrendszer vonatkozik. Ez a nagy társadalmak örökös problémája. Különösen bonyolulttá válik a helyzet, ha olyan éles törés következik be a szabályrendszerekben, mint nálunk a rendszerváltás során. Sok cselekedet, ami a pártállami rendszer szabályai szerint tilos volt, most megengedett, sőt néha kötelező. Sok minden, amit az előző rendszer lehetővé tett, elvárt - most szabályokba ütközik. A szabályokat a társadalom nem azért fogadja el, mert azokat kihirdetik, hanem azért, mert működik az emberek szabálykövető tulajdonsága, de ennek a tulajdonságnak a megnyilvánulása bonyolult és hosszan tartó folyamat következménye. Generációnyi időknek kell békésen eltelniük ahhoz, hogy kialakuljon az új szabályokat elfogadó társadalmi közösség. Valószínűleg még hoszszabb idő kell ahhoz, hogy az elfogadott szabályok alapján kialakuljon az az erkölcsi érzék, amely lehetővé teszi, hogy ne csak a szabályokba foglalt esetekben tudjuk magunkat mihez tartani, hanem bármikor, bármilyen esetben megszólaljon egy belső hang: ezt ne tedd! Vagy éppen, hogy ezt kell tenned! Az sem elég, ha csak a társadalom vezetőitől várjuk el a jó példákat, ez persze nagyon fontos, de a szabályokat minden szinten be kell tartani ahhoz, hogy idővel megjelenjen a magasrendű erkölcsi érzék is.

Nem érdemes keseregni a társadalmi morál alacsony szintjén, ez természetes következménye az elmúlt évtizedek eseményeinek. Csak a jó példa segítheti elő az új erkölcs kialakulását. Előbb a saját szemünk gerendáival kéne megbirkózni, és csak azután jöhetnének a mások szemének szálkái.