"A jó, s szép magyar kenyér teteje, oldala hajszálvékonyan repedezett, aranybarna, fényes, ívesen domborodik. Az alja halványbarna, gyűretlen, megkopogtatva dobszerű hangot ad. Bele finoman likacsos" - jutott eszembe, hogy, hogy nem, és néztem, hogyan foszlik atomjaira a gumibelsőre emlékeztető szelet az acél alatt. Rég voltál otthon, Kari bátyám, haha - mondok.

Nem röhögnék, de már késő. Mert most, hogy belegondolok, valahogy így vagyunk mi is, akik előbb-utóbb mindig hazajöttünk. Nem tudom, észrevették-e, hogy a klasszikus veknik többnyire tényleg nem nagyon hasonlítanak azokra a csodákra, amelyeket Losonczi Pál tiszteletére vágtak fel ilyentájt a kombájn árnyékában. De hiába, mert ha a jó magyar embernek ozsonnaidőben bekúszik egy kép, azon akkor sem baguette, hárommagos bajor, kornspitz van, hanem egy derék, vastag szelet fehér kenyér, leginkább zsírosan, lilahagymával, jól megsózva, paprikázva; olyan szép, hogy összefut tőle a nyál.

Minden magyarok nyála. Mert a magyaroknak nagyon a szívükben van a kenyér. Példa erre: anyanyelvünkben még mindig legalább 150 közmondásban szerepel a kenyér, kizárólag kedvező beállításban. Még az egyik imánkban is benne foglaltatik, birtoklása büszke kárörömmel tölt el - "a cipó csak cipó, nem kenyér" -, hiánya komoly termelékenységi problémákat vet fel: két szegény legény szántani menne, de nincsen kenyere. Tehát nem megy. Stb.

Rögzítsük tehát: amiről ozsonnaidőben álmodozunk, többnyire egészen más, mint amit a szánkba teszünk. Az ellentmondást a Magyar Pékszövetség szakmai útmutatása segített feloldani. Az álom (fehér) kenyér, tehát a Losonczi Pál által is méltán preferált kovászolt vekni a 90-es évek elején elkezdett eltünedezni, mert nem felelt meg az új kor új eszményének. Túlságosan macerás volt elkészíteni, túlságosan jó anyagokat használtak hozzá, ezért fájdalmasan drágának tűnt ahhoz képest, amit az éra megkövetelt: gyorsan, olcsón kenyeret csinálni, mert arra harap a nép - gondolták a nagy áruházláncok, és előálltak azzal a bizonyos helyben sütött, tetszetős, nagy térfogatú, kedvező árfekvésű, de tulajdonképpen ízetlen és másnapra kezelhetetlenné váló kenyérrel, amellyel Kari bátyámat is megörvendeztettem (ld. fent), és lefedték vele a szegmenst. A kovászolt eközben szinte végleg eltűnt. És nemcsak a kovászolt, de sok helyről a más eljárással készült, a láncokéihoz képest viszont még mindig sokkal jobb minőségű is: az árverseny a klasszikus technológiával dolgozó pékségek zömét szomorú kompromisszumokra kényszerítette, a boltokat eluralta az igénytelenség - mondta a szövetség szakmai titkára, Werli József. Persze aki igényes és a pénzt se sajnálja, ma is talál jó kenyeret, vannak kis- és közepes üzemek, ahol nem sokat engedtek a negyvennyolcból (a hentesek is ilyen helyekről szerzik a kenyerüket, amelytől mindig extázisba esek a meleghús-osztályon), sőt van még egy jó hír: augusztustól újra lesz kovászolt kenyér, pékmesterek kenyere néven - tette hozzá. Kérdés persze, hogy a publikum - amelynek jó része sosem evett igazi kenyeret, tehát nem tudja, milyen is az - mennyire fog ráúszni az opcióra (pláne, hogy nem is lesz olcsó).

Werli József szerint ma durván kétszáz kenyérféléből válogathat a közönség, egy-egy nagyobb üzletben harminc-negyvenféle fajta igyekszik eljutni polcról a kasszáig. A többségnek ez azonban ritkán sikerül, a magyar emberek zöme ugyanis a történtek dacára kitart a klasszikusoknál: a fehér, a félbarna és az ún. házi kenyérnél. Ez a három uralkodik a háztartások legalább nyolcvan százalékában, a többiek - rozs, teljes kiőrlésű, magos etc.: futottak még. És ez nem jó, hiszen tudvalévő, hogy a magasabb rosttartalmú kenyerek jóval egészségesebbek.

1960-ban 120 kiló kenyeret vettünk magunkhoz évente per koponya, ma durván nyolcvan kilót. A csökkenés nagy - oka többek között persze anyagi -, de még ezzel a fogyasztással is az elsők között vagyunk a nemzetközi mezőnyben. A Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége és más, táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek mennyiségi ajánlása nem korlátozódik a kenyerekre. A gabonafélékkel foglalkoznak, általában (köztük a még nem említett magokkal, müzlikkel, tésztákkal), és csak annyit javasolnak, hogy mindezeket napi 6-7 egységben célszerű fogyasztani; vagyis nem tudtuk meg, hogy a nyolcvan kiló kenyérrel hoszszabbítjuk-e vagy rövidítjük az életünket. A szövetséget elnöklő Antal Emese szerint egyébként nem a számokkal lehet a baj, hiszen a gabonafélék - köztük a fehér kenyér - adják az egészséges táplálkozás alapját. Sokkal inkább a szerkezettel. Werli Józseffel látatlanban is egyetértve úgy látja, hogy a kontingensben minél nagyobb helyet kellene adni az egészségesebb fajtáknak (teljes őrlésű, magokkal dúsított kenyereknek, pékáruknak), sőt az egyéb, gabonaalapú ételeknek, mint amilyen a például nálunk egyelőre elég gyengén szereplő gabonapehely. A magyar embernek azonban a kenyér az fehér, ha fel van fújva, akkor is, punktum. Így alakult.

A hipermarket kenyér-péksütemény osztályán ólálkodom, mert tudom, milyen sokat számít a személyes tapasztalat. Nagy sunyi csönd van éppen, néhányan ímmel-ámmal pakolgatnak, jelöletlent, csomagoltat, gömbölyűt, hoszszúkást, fehéret, feketét, tarkát, de látom, a szereplők fél szeme egy üres tárlón csügg. Egyszer csak félrelök valaki, hatalmas tolongás kezdődik, már szinte harc, a tek. vásárlók egymást taposva, egymás hóna alatt átbújva, feje fölött kinyúlva kilószám kapkodják a tárlóból az ötforintos zsemlét. Megjött a friss sütés, éljen az Új Kenyér Ünnepe.