Tette ezt alig néhány hónappal azután, hogy visszakaptuk az államunkat. A katolikus egyház első embere azonban nem erről az örömről beszélt - legfeljebb közvetve, Gorbacsovot dicsérve -, hanem egy másik házról, amit építhetünk. Akkor, ha jól gondolom és emlékszem, meg sem hallottuk ezt a mondatot. És persze II. János Pál is inkább a kereszténység Európájára, mintsem a szuverenitásunk jelentős részét kevéssel később köszönettel elfogadó unióra gondolt. Ellenkező esetben bizonyára hozzáteszi, az egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, a nyugdíjasok, a betegek, a gyerekek dolga - tehát szinte minden, ami valóságos közösséggé teheti egy ország lakóit - továbbra is ránk van bízva, miközben a ház építéséről sem feledkezhetünk meg. Sőt éppen ezáltal is...

Szokás mondani azonban, hogy ezzel a belső építkezéssel nem boldogulunk. Nem is vagyunk könnyű helyzetben. Éppen a jóléti rendszerek deklarált visszabontása idején kaptuk vissza államunkat. Akkor, amikor sok jel mutat arra, hogy a szuverenitás nagy darabjaival együtt akcióképességétől is búcsúzni kényszerült az állam. Eljött volna az idő, hogy hatalmát felsőbb, európai instanciák és a törzsek-családok (régiók és a civil társadalom) számára ossza vissza? Miközben ő, magát - mint veterán sztárok - nagy búcsúpompás szertartásokkal tűzijátékoztatja.

Nem ilyen egyszerű a helyzet. Azért ne feledjük: elképesztő bestiáról van szó (Sólyom László államfői beiktatásán elhangzott hasonlatával élve: egy Leviatán). Egyszerre kell félni, tisztelni, szeretni, s rábízni a korrekt hivatali ügymenetet. Ha történik vele valami, tektonikus mozgások indulnak el. Iszonyú test. Angliában például a XIX. század elejétől az ezerkilencszázas évek végéig húszezerről félmillióra nőtt csak a köztisztviselők száma. Németországban - Antal László egy tanulmányából átvéve az adatot - a közalkalmazottak száma száz év alatt ötszázezerről több mint hárommillió hétszázezerre nőtt. Nálunk a költségvetés ma mintegy nyolcszázezer embert foglalkoztat. Tanároktól, bírákon át a színészekig. Ők (is) az állam.

E gigantikus korpusztól és akár a fensőségben való természetes hitből is eredhet, hogy az emberektől ma sem lehet idegen Szent István király dekrétomainak második könyvéből az Elöljáró beszéd első pontja: "A királyi méltóságnak a közönséges keresztény hit éltető erejéből táplált munkássága sikeresebb és derekasabb szokott lenni más méltóság munkásságánál." Valóban várhatjuk még ezt az államtól? Vagy fordítva: immár éppen csak ellenében? Vagy úgy van ez, mint az alkotmánnyal, melynek ünnepe volt e mai még nem is olyan rég. Azóta van valódi alkotmány, de nincs ünnepe. Aminek ünnepe van, az egyben jele is annak, hogy fogyatkozóban van? (Általában a különböző hátrányos helyzetű csoportoknak van jeles napjuk.) Így állnánk a most ünnepelttel is? Van-e istváni állam, vagyis magyarság gondjait megoldó instancia, vagy mai utódja már csak egyike fontos intézményeinknek, de nem véletlen, hogy ünnepén alig van mit mondani, mire hivatkozni, inkább csak eleresztjük a rakétákat, s aki úgy gondolja, beáll a Szent Jobbot követő sorba, de aligha azért, hogy útmutatást kapjon. (Papokat, lovagokat, intézményeket, gondolatokat - messzi földről, mint annak idején.) Inkább egy érzés kedvéért.

Mit kezdjünk a magyar államot illető politikai válaszokkal? Egyik oldalon ott van az őt trónra, korona alá tessékelő Fidesz, amelynek elnöke nyilvános vitájukon erős szavakkal hívta fel a jelenlegi kormányfő figyelmét arra, hogy nem szabadulhat a felelősségétől, például árakat kell meghatároznia, ha a nép java ezt kívánja. Ezt így is kiszolgálni - ez az állam dolga. Csakhogy ugyanezen a jobboldalon találjuk az MDF-et is, amelynek elnöke nyilván nemcsak a karaktermágia alapján láttatja, vallja magát az angol jóléti államot visszaszigorító Margaret Thatcher hívének. Tehát éppen a Fidesszel szemben vette fel a vívóállást - mondhatjuk, immár ezen a páston is. De szemközt sincs egység. A szocialisták - bár Gyurcsány óta kevésbé - nem tartják el maguktól a még mindig gondoskodni kívánó állam képzetét, ugyanakkor a már-már örökös partnerüknek tetsző szabad demokraták éppen az ellenkező oldalról futnak neki - jó esetben ugyanennek.

Ha nem a politika - főként nem a különleges módon megosztott belpolitika - hanem a gyakorlat felől keressük az államrendet, akkor sem lesz világosabb a helyzet. Hosszú évek óta másról sem lehet olvasni, hallani, mint hogy a jóléti állam terheit nem viselik el tovább az öregedő népességű piacgazdaságok. Hogy a szocializmus elenyészését követően megszűnt az a külső - sokszor csak pszichés - kényszer is, amelyre szintén szükség volt a jóléti rendszerek kiépítéséhez. És egyébként is: a globalizáció behozta a piacra a szinte szociális költségek nélkül termelő államokat, amelyekkel képtelenség a régi módon lépést tartani. Kristálytiszta érvek, fénysugarukban már látni véljük a menedzserkormányokat karcsúsított apparátusaik élén. Legfontosabb teendőik, hogy tagokat delegáljanak a nagy kontinentális és világtestületekbe. A többit pedig hagyják az emberekre - biztosító társaságokra. Virtuális és valóságos közösségekre. Na, ennek kevés a nyoma.

Az OECD legutóbb 2002-ben hozott nyilvánosságra összefoglaló statisztikát a szociális közkiadásokról. Ebből kitűnt, hogy ezek aránya nem csökkent, hanem nőtt, írta a Népszabadságban nemrég megjelent tanulmányában Szamuely László közgazdász. Akár az utolsó két évtizedet, akár csak a legutóbbi éveket tekintjük. Még az Egyesült Államokban is - bár gyengítetten - bemérte ezt a helyzetet a szerző. Közvélemény-kutatók szerint a sokszor hivatkozási alapként szolgáló középosztálybeliek is tartanák az erős jóléti rendszereket. Ezt érthetővé teszi, hogy a piacon egy adott pillanatban a legjobb helyzetben lévők közül minden ötödik (Németországban 24,3 százalék, Hollandiában 18,5 százalék, az Egyesült Államokban 21,5 százalék) egy vagy több évig a szegények közé tartozott volna az elmúlt évtizedben - ha a szociális rendszer nem tartja felszínen.

Ha Magyarországot tekintjük, bár túlzás lenne beteljesítettnek látni a szociálliberális koalíció jóléti rendszerváltásról szóló ígéretét, de annak sincs nyoma, hogy ez a kormány bármit leépítene az eddigi szociális támaszok közül. Sőt.

Akkor hogyan van ez? Elveszíti nemzetállam(unk) szuverenitásából a pénzpolitikát, a vámok szép rendszerét, a haza védelmének kiváltságos kötelezettségét, nem állíthat meg információt, tőkét, árut, embert is csak egy bizonyos körben - és mégis: itt van, ugyanakkora, ugyannyiért. Jóléti funkcióiban, ahol már búcsúztattuk, szintén tartja magát. Mégis úgy fest, nem üres beszéd az, hogy valami történik vele.

Vegyük például az új köztársasági elnökünket? Sólyom Lászlót, aki első beszédében nemcsak a Leviatánt említette, hanem önmagát vele szembe helyezte, mondván, "az állam nem én vagyok." Hát ki volna? - kérdezhetnénk vissza az állam első emberét, de sejthetjük előre a választ. A civil világ erőnyerését jelezte e kifordított mondat. Azét a világét, amely - a Védegylet képében - jelölte őt. Az a benyomásunk keletkezhet, hogy a civil világ által a parlamenti szavazatokon keresztül az elnöki székbe emelt államfő közelében megtaláltuk a pontot, amelybe helyezkedve, ha lefestjük a helyzetet, végre megértjük, miként töpörödhet az állam, ha egyszer inkább nő. Talán amiatt keletkezik ez a benyomás ugyanis, hogy épül mellette egy szokatlan új rendszer - a nem állami és nem üzleti világ, mondjuk úgy civil, polgári. Ez a jelző persze nálunk nem azt mondja, amit jelent, mert politikaibb az íze szinte minden másnál. De tudjuk mégis, civil értelmében véve magát a Mást is jelentheti. Hurrá, mondhatnánk, megértettük. Az új elnök színre lépése emlékeztethet bennünket arra, hogy igen, az ő "csapatai" akadályozták meg a zengői radarozást, ahogy korábban például a bősi vízlépcsőépítést. S mennyi mindent akadályoztak meg még! Sólyom innen indult, a nagy gólemet a világ széttrappolásától visszatartó környezetvédő csoportoktól. Az lehet a benyomásunk annyi évnyi, évszázadnyi állami túlhatalom után, hogy ez az újdonság. A polgári bak, amely megállítja a konokul zakatoló állammozdonyokat. Nem azok lettek kisebbek, gyengébbek, csak az ellenállás nagyobb. Csakhogy ezzel sem jártunk kérdésünk végére. Más országoknak nem jutott osztályrészükül ez az "élmény", nem élvezik a kontraszthatás örömeit, mégis azonos a benyomás: a civil világ emelkedik, ez takar az államból egyre többet. Csakhogy nem feltétlenül a nálunk mostanság egyre sikeresebb tiltó mozdulataival. Kétségtelen, hogy az antiglobalista, antipolitikus világtüntetések felidézik a hazai civil ellenerő - jóval harciasabb - képzetét, de ennél többről van szó. Már nálunk is - talán. Civil állításokról. Iskolák százainak költségvetési pénzeit kérik el például közvetve az emberek, mert a maguk módján akarják taníttatni a gyerekeiket. Ott van a háttérben az állam, forrásokat ad, alapkövetelményeket állít fel, de tovább nem megy. Van is, nincs is. Ezen az alapon pedig végtelenek a lehetőségek. Az angolszász világban például érdekes mozgalom terjed. Egy-egy - többnyire lakótelepi - körzet lakóinak szabad tudását használja ki. Aki öregeket tud gondozni, ezt a készségét ajánlja fel, aki villanyt szerelne, cipőt foltozna - emezt. Egy központ nyilvántartja, kinek milyen munkára van szüksége, maga mit tud ajánlani, s aki szolgáltatásban részesül, munkaóra-pénzben "fizeti" ki, amin a másik maga is munkát vásárolhat. A központot az állam - önkormányzat - hozza létre, az induló öszszeget is adja, utána az embereknek kell már megtalálniuk egymást. A modern társadalom munka- és családmegosztása által "szétszerelt" emberekről így kiderülhet, hogy mégis csak összerakhatók. Ahogy számos más megoldással is. Civil módon, de már jó barátságban az állammal, amely e legalább oly gigantikus szerepében, mint a korábbiak, már alig ismer régi önmagára.

Olyanná válik, mint Karinthy Frigyes Én-je: "...vajon az az ember, akit akkor, az emlék idején énnek neveztél, s aki járt-kelt, itt volt, meg ott, s akiről te tökéletesen megfeledkeztél... ezt az embert mered-e magaddal azonosítani?

Én - ez egy pillanat. S a következő pillanat ígérete.

Én - nem volt és nincsen.

Én - ez csak lesz. Ismeretlen és bizonytalan, mint az eljövendő."

Mint mostani ünnepeltünk, a magyar államÉn?

Lehet, hogy rá is vonatkozott, amit II. János Pál 1991. augusztus 20-án a Hősök terén mondott: "Magyarország felszabadult a külső elnyomástól; eljött az óra, amikor meg kell szabadulnia a lelki rabszolgaság különféle formáinak belső kötelékeitől is." Ez nemcsak ránk, esetlegesekre, de államunkra is vonatkozhat? Találkozhatnánk a megtisztulásban?