A kőbaltás ember fiai, a kincskereső kiskabát meg a többiek
Nem csoda, hogy az olvasás igénye és a hatékony kommunikáció képessége helyett többségükben csak viszolygás alakul ki a szépirodalommal szemben, vagy ami rosszabb, sokan funkcionális analfabétaként lépnek ki az iskolapadból.
Fenyő D. György az ELTE Radnóti gyakorlóiskolájának magyartanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke szerint most éppen jó periódusban vagyunk. Az utóbbi években kiépült a gyerekirodalom intézményrendszere, és a mai irodalom élvonala is a gyerekirodalom felé fordult. A régebbi nagy nevek, mint Lázár Ervin, Csukás István, Janikovszky Éva után az elmúlt négy-öt évben megjelent egy új nemzedék, amelyet többek között Varró Dániel, Tóth Krisztina, Kántor Péter neve fémjelez. Könyveiket a kritika dicséri, és a vásárlók körében is jól fogynak.
A Nemzeti Alaptanterv szemlélete arra épül - mondja Fenyő D. György -, hogy az iskolában nem egy központilag előírt tananyagot kell átadni, hanem a diákok képességeit kell fejleszteni, és ez elképzelhetetlen irodalom, a gyerekek számára kötelező olvasás nélkül. Ma már nincs olyan könyv Magyarországon, amelyet a törvény előírna, de országosan létezik egy hagyomány, amelynek vannak nagyon pozitív és negatív elemei. Konszenzus van abban, hogy A Pál utcai fiúk gyerekeknek való, jó, fontos, tanítandó és tanítható magyar mű, a János vitézt és a Toldit is mindig mindenki megtanítja, de ez tartja a kötelező olvasmányok között a Kőszívű ember fiait, ami 13-14 éves korban teljesen használhatatlan. Katasztrófa elolvastatni A Kincskereső kisködmönt kisgyerek, a Légy jó mindhaláligot kamaszkorban. Mindhárom művet nagyon jónak, sőt a Légy jó mindhaláligot remekműnek tartom, mégis megutálják a gyerekek, mert 13 évesen nem tudnak mit kezdeni a folyton szerencsétlenkedő, tehetetlen Nyilas Misivel, nem értik azokat a szavakat, amelyeket a XX. század elején, a népnyelven és regionális nyelveken iskolázott Móricz irodalmi nyelvként öszszegyúrt, 17-18 évesen viszont éretté válnak a mű megértéséhez.
Merényi Ágnes a Móra Kiadó főszerkesztője úgy véli, a középiskolák elképzelt felvételije és a szülők elvárásai olyan műveket is a kötelező olvasmányok között tartanak, amelyek nyelve, gondolatvilága érthetetlen a mai gyerekek számára.
- Amikor harmadikos lányom kezébe vette a Kincskereső kisködmönt, már a címénél leblokkolt. Miután elmagyaráztam, hogy a ködmön egy bőrből készült ruhadarab, egy kiskabát, amit a szűcs készít, rögtön megkérdezte: mi az a szűcs, és mit csinál.
A jó szövegértés elengedhetetlen az élményszerű olvasáshoz - állapítja meg Merényi Ágnes, többek között a Neveletlen hercegnő sikerkönyv műfordítója, aki egyébként mindhárom gyermekét értő, igényes olvasóvá nevelte. Ebből a szempontból minden műfordítás hihetetlen előnyben van a száz-kétszáz éve írt magyar irodalmi művekkel szemben. A gyermekirodalom műfordításai zömmel a XX. század második felében keletkeztek, így érthető, hogy Móra nyelvezete elavultabb, mint Dickens nyelve magyarul, mert a Twist Olivért például Bálint György fordította és Ottlik Géza gondozta a huszadik század közepén, és hiába, hogy irodalomtörténetileg Dickens száz évvel korábbi, a mai magyar olvasóhoz mégis sokkal közelebb áll. Amíg a legtöbb lefordított, ifjúsági könyv kivonatolt, egyszerűsített formában jelenik meg nálunk, nyilván a magyar közvélemény nehezebben fogadna el egy Mikszáth-regényt vagy Zrínyi hőskölteményét átdolgozva. Így aztán a magyar klasszikusok érintetlenek és bizonyos olvasási, intellektuális szint alatt érthetetlenek maradnak. Hadd említsek egy ellenpéldát is. A Rokonokat nyolcadikban unalmasnak és porosnak találtuk, ma pedig, úgy hallom, a hagyományosan vett gimnázium harmadik-negyedik osztályában tökéletesen értik és élvezik a diákok, talán megint aláfutott az idő, felismerik, hogy minden így működik ma is.
- A felső tagozat törekszik arra, hogy kronologikus irodalomtörténetet tanítson - mondja Fenyő D. György. - Ha az a képzet van a tanárok fejében, hogy most megtanítjuk Balassitól Nagy Lászlóig az irodalomtörténetet, akkor mindenkinek egy pici helyet kell szorítani, akár érti a gyerek, akár nem, akár sikerül a szerzőtől remekművet találni, akár nem. Az általános elvárás szerint a gyereknek még az általános iskolában találkoznia kell Móriczcal, Jókaival, Mórával, de nem tud mit kezdeni velük. Gonosz hasonlattal élve olyan lesz a találkozás, mint amikor egy alig evő csecsemő elé pompás töltött káposztát tálalnak. Ez történik Mórával, Móriczcal, Jókaival is. Megemésztetlenül maradnak, legfeljebb a tanárnak lehet meg a jó érzése, hogy elvégezte az anyagot. Azokban az osztályokban, ahol a magyartanár nem tudja elolvastatni, mondjuk a Kőszívűt (amit a gyerekek gyakran csak kőbaltásként emlegetnek), inkább ne vetítse le a szintén értelmezhetetlen filmet, helyette viszont felolvashat részleteket a regényből, vagy kereshet más magyar művet, például Szabó Magda: Abigél, Rideg Sándor: Indul a bakterház, Szerb Antal: Pendragon legenda, Tamási Áron: Ábel a rengetegben kötetét, amelyeket általában szívesen olvasnak a felsős diákok.
A Maszat-hegy megjelenése óta Fenyő D. György átalakíthatja a verstan tanítását, és a könyv alapján legalább két évvel korábban ismertetheti meg a gyerekekkel a különféle versformákat, mint azelőtt. Úgy véli, a Harry Pottert sem lehet megkerülni, pedig általában szidják, mint a bokrot.
- Én örülök, hogy a gyerekek olvassák, mert ebben az esetben nem arról van szó, hogy engedményt adunk a kultúrszemétnek; a Harry Potter, meggyőződésem szerint sok év múlva is része lesz a jó irodalmi művek kánonjának - mondja, és hozzáteszi, nagyon álszent dolognak tartja irodalomtanárként vagy értelmiségi háttérrel érvként azt hangoztatni egy nehezebben értelmezhető műről: "ha én el tudtam olvasni, akkor mindenki el tudja". - Ez kulturális terrort sugalmaz, a tanár dolga azt megtanítani, amit nem tudnak a gyerekek. Ha egy osztályban Júlia és Harlekin füzeteket olvasnak, akkor rossz kifejezéssel élve, muszáj odáig lemennie, ahol a diákok vannak. A cél természetesen nem az, hogy három Júlia helyett négyet olvassanak el egy évben, de a gesztus, hogy én nem vetem meg a gyerekek kultúráját, azt is jelenti egyben, hogy megengedővé teszem őket a saját kultúrámmal szemben. Persze az iskolának van kultúraközvetítő feladata, mégsem baj, ha nem jutunk el a Júlia füzettől Dosztojevszkijig, hanem számot vetünk a realitással, és olyan műveket olvastatunk a gyerekekkel, amelyeket teljes egészében fel tudnak fogni. Egy percre sem szabadna elfeledkezni arról, amit Márai mond: a nyárspolgár azt hiszi, a kultúra művelődési anyag, a normális ember viszont tudja, hogy élmény - fejezi be a beszélgetést Fenyő D. György.
