Az amerikai elnök első mandátumának kezdetén - az apja ellen merényletet tervező Szaddám Huszein mellett - hazája két nagy potenciális ellenfelére figyelt: Oroszországra és Kínára. Úgy vélte, az előbbi főként atomarzenálja, az utóbbi inkább egyre gyarapodó gazdasági (és 10-20 éves távlatban általános katonai) potenciálja miatt válhat veszélyessé az amerikai érdekekre. Közbejött a Világkereskedelmi Központ lerombolása, majd az afganisztáni és iraki háború, ám világos, hogy az Egyesült Államoknak a terrorellenes hadjáraton túlmutató stratégiai érdekei vannak.

2001 szeptemberében Bushnak óriási szüksége volt Putyinra, és az orosz elnök valóban segített megszerezni az afgán hegyekben folytatott hadműveletekhez elengedhetetlen közép-ázsiai légibázisokat. Cserébe Washington évekig szemet hunyt a törékeny orosz demokrácia lopakodó felszámolása fölött. Ennek azonban vége. (Az orosz demokráciának is?) A Freedom House éves értékelése szerint Oroszország, Bush elnöksége alatt egyetlenként, visszasüllyedt a "nem szabad" kategóriába.) Az amerikai politika ismét a régi, kettős célt követi: egyrészt földrajzi értelemben visszaszorítja, és demokratikus államokkal bástyázza körül Oroszországot, másrészt liberálisabb irányvonalra próbálja késztetni a Kremlt. Ezt nevezi a Stratfor nevű texasi "magánhírelemző" cég elemzése egész pályás letámadásnak.

Részben ez magyarázza, hogy a Pentagonnak nincs szüksége a balkáni konfliktus idején átmenetileg hasznosnak bizonyult taszári repülőtérre (bár ügyes taktikával és a magyar pártok egyetértésével talán ez sem lett volna előre lefutott játszma). Az új bázisok Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában épülnek, következésképpen katonai-stratégiai értelemben egy ideig ez a három ország lesz az Egyesült Államok legfontosabb partnere a térségben. Ez magyar szemszögből nem tökéletes felállás, de a kiemeltek közé kerülésre való esélyeinket, ha voltak, megsemmisítette a külpolitikára is átterjedt marakodás.

A NATO a közép-európai és balti államok felvétele után most északról és délről, Ukrajna és Fehéroroszország, illetve a Fekete-tenger felől nyomul közelebb az orosz határokhoz. A kremlinológus és hidegháború-szakértő Condoleezza Rice a külügyminisztériumban ismét azokat a hagyományos értelemben vett konzervatív szakértőket juttatta vezető pozíciókba, akik Ronald Reagan elnöksége idején eredményesen kényszerítették egyre újabb engedményekre a Szovjetuniót. Most a Baltikum és a Balkán, Grúzia és Kirgizisztán után Ukrajnából, és a hamarosan soron következő Fehéroroszországból akarják kiszorítani a közvetlen moszkvai befolyást.

A Carnegie alapítvány orosz kutatásainak igazgatója, Anders Aslund szerint Putyinnak annyi. Az immár jobbára csak a szentpétervári titkosrendőrökre támaszkodó orosz államfő örülhet, ha kihúzza puccs és forradalom nélkül 2008-ig. Utána baloldali-nacionalista fordulat, vagy a tábornokok uralma következhet - bármelyik veszélyesebb lenne, mint a barlangokban bujkáló Oszama bin Laden.

Kínának más jellegű, de nem kevésbé határozott amerikai nyomásra kell felkészülnie. A nyáron sikerült rávenni Pekinget a jüan jelképes felértékelésére. A mondatban a "jelképes" szó két értelemben is szerepel: egyrészt a felértékelés volt minimális, másrészt a jüan meglebegtetésének a puszta ténye mutatja, hogy Amerikával még egy 1,3 milliárd lakosú, évente kilencszázalékos gazdasági növekedést produkáló ország sem dacolhat. (Persze, egyelőre nem is akar.) Ráadásul Washington Peking ázsiai játékterét is szűkíteni igyekszik. Kiemelt szerepet kap például az újdelhi kapcsolat: ha van ország, amely Ázsiában már középtávon demográfiai és gazdasági ellensúlyt képezhet Kínával szemben, az India.

Bár a Közel-Kelet a terrorizmus, az olaj és Izrael érdekei miatt továbbra is fontos politikai terep marad, Bush második mandátumának közepére várhatóan megszűnik az elmúlt években tapasztalt kizárólagosság. Amerika visszatér egy korábbi külpolitikai stratégiához - amellyel Európának is sokkal könnyebb lesz együttműködnie.