Cheney alelnök és a másik "héja", a Világbank mai elnöke, a Pentagon akkori második számú vezetője, Paul Wolfowitz napokkal a támadás megindítása előtt arról beszélt, hogy az irakiak virággal fogják várni az amerikai csapatokat, a költségek zömét fedezni fogja a gyorsan korszerűsített olajipar, amit pedig nem, azt állják majd az olajkereskedelemben érdekelt szövetségesek. Azt is mondták, hogy Irakban parlamenti demokrácia lesz, világi berendezkedés, amelynek jótékony hatása majd az egész térségre, sőt, az egész világra kiterjed. A további orbitális tévedések közül talán csak annyit érdemes még megemlíteni, hogy az is elhangzott, az olaj ára alacsony marad. Ehhez képest milyen jelentősége van annak, ha az alkotmánytervezet nem augusztus 15-ére, hanem 22-ére készül el?

A háború előtt a térség szakértői arra figyelmeztettek, hogy Irak bonyolult, több nemzetiséget, nyelvet, vallást és kultúrát egyesítő ország. A kényes (és persze a szunniták diktatúráján alapuló) egyensúly megzavarása polgárháborúhoz, az állam széteséséhez, a regionális status quo felbomlásához, török és iráni fegyveres beavatkozáshoz vezethet. Két és fél évvel Bagdad bevétele és Szaddám Huszein megdöntése után még mindig nem zárható ki, hogy a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, márpedig akkor tényleg hiába áldozta az életét minden amerikai és más nemzetiségű katona, a 24 millió iraki helyzete nem javul, hanem végleg kétségbeejtővé válik.

A Fehér Ház a jelek szerint elszánta magát, hogy jövőre jelentősen csökkenti az Irakban lévő amerikai csapatok létszámát. Elsősorban azért, mert a fegyveres erők egyszerűen nem bírják a terhelést. Másrészt azért, mert 2006 novemberében törvényhozási választások lesznek az Egyesült Államokban, és ha minden így marad, a Republikánus Párt választási kudarc elé néz. A háború hosszú, véres, drága és népszerűtlen. A madridi és londoni merényletek nyomán világos, hogy nem csökkenti a terrortámadások kockázatát. Az is igaz viszont, hogy a túl gyors távozás káoszba döntené Irakot és a térséget. Továbbá akár évtizedekig tartó viszonylagos bezárkózásra késztetné Amerikát, ami nem érdeke a demokratikus világnak.

Az iraki alkotmány megírásának és az október közepére tervezett népszavazáson való elfogadásának kettős célt kellene szolgálnia. Már rövid távon lehetővé kéne tennie az amerikai csapatok kivonásának megkezdését. Másrészt szavatolnia kellene Irak stabilitását. Az elsőhöz elég bármilyen fércmű, az utóbbihoz viszont - az idő szorítása ellenére - mesteri alkotásra van szükség. A dilemma: a három nagy államalkotó csoportra - síiták, kurdok és szunniták - két olajmező jut. Olaj nélkül nincs felemelkedés, osztozkodás nélkül nincs tartós béke. Az sem lényegtelen, hogy az iszlám a jogrendszer "fő" vagy "egyik" alapja lesz, de ez úgyis a későbbi törvényektől és jogértelmezéstől függ, most a legfontosabb az olaj.

Ha sikerül olyan megoldást találni, amely lehetővé teszi az amerikaiak távozását és hosszabb távon Irak fennmaradását, az egyhetes csúszás talán még lábjegyzet sem lesz a történelemkönyvekben. Ha.