Betört ablakok, kidöntött ajtók
Háromszáz-négyszáz tüntető gyűlt össze, hogy megakadályozzák a rendőrség, és ezzel együtt a kitelepülni vágyók holmijáért érkezett kamionok haladását.
Tegnap volt az utolsó nap, amikor a zsidó telepesek "békében" hagyhatták el otthonaikat. Mától erőszakkal evakuálják őket, akár megkapták a kilakoltatásról szóló értesítést, akár nem. Érezhető volt az elkeseredés a Neve Dekalim-i tüntetésen. Netanel, az egyik lelkes tüntető szerint az egészet csak a sajtónak rendezte a rendőrség, hogy bebizonyítsa, nem lesz erőszak. A rendőrök azonban több tucat tüntetőt vettek őrizetbe, verekedés is történt. Magukból kikelt asszonyok és fiúk próbálták meggyőzni az emberi láncot alkotó és előrenyomuló rendőröket: bűn az, amit tesznek. - Meg akarjuk velük értetni, hogy egy nemzet vagyunk, és együtt vagyunk ebben a süllyedő hajóban - mondja Smuel, egy kiizzadt tüntető. - Csodát várunk: azt várjuk, hogy a katonák megtörjenek és megálljanak. A németek telepítettek ki zsidókat, ez nem a mi dolgunk - panaszolja sírva a húszéves Danit. Ő és barátnője egy ciszjordániai zsidó telepről érkezett. Mint ahogy senki sem, akivel tegnap beszéltem a tüntetésen, ők sem az övezetben élnek. - Ez egy játék, amit végig kell játszani. Azt hiszik, Jeruzsálemért harcolnak, és itt kell megnyerni a "háborút" - mondja egy idősebb katonatiszt, szemben a dulakodás közepén. Az ő dolga egyébként megfigyelni a történteket, és jelentés-ajánlást írni a feletteseinek, hogy legközelebb hogyan kell kezelni a tömeget. Azt mondja, a látottak alapján már sok javaslatot gyűjtött össze.
Az imádkozó, éneklő tömeg és a rendőrség külön láncot alkotva farkasszemet néz egymással, majd megpróbálják áttörni egymás sorait - ami verekedésbe fullad. Neve Dekalimban ez volt a program délelőtt. A telepes családok nagy része azonban közben csomagolt. A Ganim és a Kadim telep már üres.
- Isten kezében a döntés, de nekünk mindent meg kell tennünk Gus Katif védelmében. Ha már a zsidók sem hiszik, hogy ez a mi földünk, akkor a világ sem fogja elhinni - érvel kétségbeesetten a 19 éves Cvia, aki szintén Ciszjordániából érkezett, és ápolónőnek tanul. - Ha itt most nem állítjuk meg őket, a mi otthonunk lesz a következő - kiabálja, és egy rendőr felé fordul, tovább magyaráz.
A rendőrök és a kamionok lassan haladnak előre. Ron Friedel, a rendőrség egyik parancsnoka elmondja: három vonalban tartják a frontot a tüntetőkkel szemben. A kamionok kerekeit pedig egy-egy rendőr külön védi, hogy ki ne lyukasszák a gumikat az elszánt ellenállók. Mikor kiderül, hogy magyar vagyok, boldogan osztja meg velem azt az egy szót, amit magyar feleségétől tanult: húsleves. Különös kedélyesség ezen a keserű napon.
A tüntetők nem fáradnak. Egy rendőr megsérül. Nem engednek a közelébe, állítólag ammónium ment a szemébe. Fiatal fiúk rohangálnak, egyikük a földre veti magát és sír. - Ez nem Afganisztán - üvölti egy asszony a rendőrök felé. Idősebb férfiak imádkoznak. - Kétezer ember halt meg Gus Katifban a terroristák miatt, és most nekik adjuk a földet - nyilatkozik Yossi, egy Tel-Avivból érkező tüntető több újságírónak. - Ez egy testvérháború - kelti a hangulatot. - A kormányt a világnak börtönbe kéne zárnia - teszi hozzá.
A tüntetők dél felé új eszközt találnak. Felgyújtanak több szemetest és egy konténert, melybe fatárgyakat gyűjtöttek. A tűz elállja a rendőrség útját, míg meg nem érkezik a vízágyú. Eloltják a tüzet, és úgy tűnik, a tüntetők és a rendőrség megegyeznek: átmehetnek a kamionok. Azok azonban mégsem indulnak el. Netanel újra feltűnik a tömegben. Nem árulja el, hová valósi. - Izraelben élek, bibliai jogom, hogy ma itt legyek, hogy megvédjem ezt a földet. A törvényen kívüliek viselik ma az egyenruhát - árad belőle a szó, belejött. - Minél vallásosabb egy telep, annál nagyobb ellenállásra lehet számítani - summázza a lehetőségeket. Délutánra lenyugodnak a kedélyek Neve Dekalimban.
A szélsőségesen harciasabb vallásos telepeken kívül, mint például Kfar Darom vagy Shirat Hayam, valóban nem lehet erőszakos ellenállásra számítani. A telepesek pakolnak. Tegnap éjjel legtöbbjük el is indult Izrael belső területei felé. A belátás győzött: nem éri meg szembeszegülni, a kivonulás megtörténik. Erre a következtetésre jutott házigazdám, Haim Klein is. Két itt maradt lányával éjjel indultak el. Haim bevallja: nem akarja elveszteni azt a 100 ezer dollárt, amelyet büntetésként levonhatnak kárpótlásából, ha marad. Nem éri meg. A becslések szerint Gan Or településen az 52 telepes család fele már korábban elment, éjjelig ez a szám jóval megnőhet.
Maradnak azonban a kívülről érkezett támogatók: Gan Orban több száz menhelyi lakos gyülekezett a zsinagógában, hogy arra kényszerítse a hadsereget, onnan vigyék ki őket. A feltételezések szerint az egyik övezetben tízezer ilyen támogató van, ők okozhatnak kellemetlenséget a katonaságnak makacs ellenállásukkal.
Gan Orban a katonák és a telepesek együtt pakolnak fel a teherautókra. A katonáknak szállított vízből egy M16-ossal felfegyverzett lány jó nagy adagot ad egy telepes kisfiúnak. A kivonuló telepesek semmit sem hagynak a házakban. Az ablakokat betörik, az ajtókat kiszedik. Házuk úgyis le lesz rombolva, a dühüket töltik ki. Egyik szomszéd megpróbálta felgyújtani a házát, maga égett meg, és kórházba szállították. Több ház belső falán feliratokat hagytak a bevonuló katonáknak: "Moria vagyok, 19 éves, ez volt az otthonom", "Saron - gyilkoltál", "Visszajövünk". A pszichológiai hadviselés nem ér véget ma sem.
