„Senki ne legyen tévedésben. A játékszabályok megváltoznak!” – jelentette be a brit miniszterelnök.

Az augusztus 5-én elhangzott nyilatkozat afelől sem hagy senkit tévedésben, hogy milyen játékszabályok változnak meg. Tony Blair világosan megmondta, hogy akár az 1998-as Emberi Jogi Törvény módosítására is sor kerülhet a terrorizmus leküzdése érdekében.

Az izgatási törvény tervezett módosítása, „a terrorizmusra való közvetett izgatás” új tényállásának bevezetése már ízelítőt adott a kilátásba helyezett reformokból. De akkor még nem volt szó az 1998-as törvény módosításáról. Ami pedig a bejelentés óta történt, minden várakozást felülmúl.

Augusztus 12-én az illetékes hatóság közölte, hogy kilenc más külföldi állampolgárral együtt őrizetbe vették Abu Qatada jordániai illetőségű mohamedán papot, és ki akarják toloncolni őket. Abu Qatada ismert személyiség, prédikációi bizonyított módon hatással voltak aktív iszlamista terroristákra, és valószínűleg közreműködött terrorcselekmények előkészítésében.

Az 1998-as Emberi Jogi Törvény értelmében nem lehet olyan országokba deportálni külföldi állampolgárokat, ahol nem számíthatnak tisztességes eljárásra, sőt kegyetlen bánásmód vár rájuk. Az 1998-as brit törvény az Egyesült Királyság jogrendszerének részévé tette az Európai Emberi Jogi Egyezmény rendelkezéseit, s ezzel sajátos helyzet állt elő.

Franciaországban például, ahol szintén érvényben van az európai egyezmény, nem okoz gondot a hatóságoknak a terroristagyanús személyek kitoloncolása olyan országokba, ahol nem tartják tiszteletben az emberi jogokat. Az érintettek csak az ország elhagyása után támadhatják meg a határozatot, s akkor már gyakran nincs módjuk fellebbezni. Az angol törvények szerint viszont többlépcsős, akár évekig húzódó fellebbezési eljárás áll a deportálással fenyegetett személyek rendelkezésére.

Ezt szeretné megváltoztatni a brit kormány. Rá akarja szorítani a bírákat arra, hogy kellő súllyal mérlegeljék a nemzetbiztonsági szempontokat. Ahogy Falconer lordkancellár, az igazságszolgáltatás feje megfogalmazta: „Olyan szabályozást akarok, amely arra kötelezi a belügyminisztert, hogy – a bíróságok felügyelete alatt – egyensúlyt teremtsen a deportálásra várók jogai és a nemzetbiztonsági kockázat között. Ennek érdekében szükség lehet egy olyan törvény elfogadására, amely kimondja, hogy ez a helyes értelmezése az Európai Emberi Jogi Egyezménynek.”

Michael Howard, a konzervatív ellenzék vezére lelkesen üdvözli a kormány kezdeményezését: A bíráknak meg kell hajolniuk a parlament akarata előtt. Ő már nem is próbál úgy tenni, mintha az európai egyezmény „helyes értelmezéséről” volna szó. Magát az egyezményt, az 1998-as törvényt támadja.

„Az Emberi Jogi Törvény felhatalmazta a bírákat, hogy mérlegeljék, vajon arányosak-e a parlament által hozott törvények rendelkezései a törvények által elérni kívánt céllal. Márpedig én azt hiszem – írja Howard a Telegraphban –, hogy ezt a nép választott képviselői hivatottak eldönteni.”

Shami Chakrabarti, a tekintélyes jogvédő szervezet, a Liberty igazgatója viszont azzal vádolja a kormányt, hogy hovatovább az emberi jogok rendszerének azt a néhány elemét is megkérdőjelezi, amely „feltétel nélküli” tiszteletet követel. Ilyen az a jog, hogy az emberek ne legyenek kitéve kínzásnak, és ne toloncolják ki őket olyan országokba, ahol a tortúra bevett gyakorlat.

„Egészen egyszerű elvről van szó – írja Chakrabarti. – A diktátorok és a terroristák megkínozzák áldozataikat. Számukra a cél szentesíti az eszközt, az egyes ember nem számít. A demokraták nem így gondolkodnak. Ha kell, háborút viselnek, végső esetben akár le is lőnek egy erőszakos bűnözőt. De az embertelen, lealacsonyító bánásmód és a kínzás bármiféle körülmények között gyűlöletes dolog, mert erőszakot tesz mind az áldozat, mind az elkövető emberi mivoltán.”

A kormány más kritikusai nem annyira az abszolút erkölcsi követelményekre, mint inkább a brit hagyományra hivatkoznak. „Blair javaslatait úgy fordíthatnánk le – írja Josie Appleton, a Spiked egyik szerkesztője –, hogy mindenkit deportálunk, aki olyasmit beszél, ami nem tetszik nekünk. Az is alap lehet a kitoloncolásra, hogy valaki erőszakra hív fel hitének terjesztése érdekében. Felejtsük el Bakri és a hozzá hasonlók esztelen szólamait, s hamar belátjuk, hogy ez az elmúlt 150 év legtöbb politikai aktivistájára ráillik, Marxot és Mandelát is beleértve.” 

Hasonló húrokat penget a szolid Economist. „Régi brit hagyomány a lázítóknak menedéket nyújtani, ami a törvényekben is kifejeződik – olvassuk a Fogd be a szád! című cikkben. – A Viktória királynő korabeli Anglia remek hely volt a külföldi radikálisok számára, ahol nyugodtan felüthették tanyájukat. Akár olyan tudósokról volt szó, mint Karl Marx, aki a British Museum olvasótermében tervezgette a kapitalizmus megdöntését, akár olyan harcias figurákról, mint a német anarchista Johann Most, aki szabadon járt-kelt az utcán, miközben A forradalmi hadviselés tudománya című gyakorlati kézikönyvön dolgozott. A szólásszabadság ősi törvényei, a cenzorok elnézése, és az állampolgárok és külföldiek közti megkülönböztetés hiánya az Afrikai Nemzeti Kongresszus és az iszlamista radikálisok számára egyaránt vonzóvá tette az országot. Ha a kormány valóban le akar számolni ezzel a hagyománnyal, komoly törvényhozási munka vár rá.”