- Mi történt?

- Kísérleti együttesünkkel ezüstérmet nyertünk. Továbbá az utolsó meccsen produkáltunk egy szörnyű második negyedet, melyet hat-nullra hozott az ellenfél. Mint az összes többi eredményünkért, természetesen ezért is én vagyok a felelős.

- Amennyiben?

- Régi mániám, hogy vannak gondolatok, amelyek a nyilvánosságra tartoznak, és vannak, amelyek kizárólag az öltöző közönségére. Ezért erről most nem szeretnék többet mondani.

- Mégis: mennyire ütötte szíven a knock out?

- Említettem már, tulajdonképpen egyetlen játékrészt toltunk el a Belgrádban játszott tizenhat közül, igaz, azt nagyon. Ami a Világligában összességében történt, azzal többnyire elégedett lehetek. Sőt továbbmegyek: ha netán kikapunk a németektől vagy a görögöktől, akkor nem játszunk döntőt, leszünk harmadikak vagy ötödikek, és a szurkolók úgy reagálnak, semmi baj, erre tellett a kicserélődött csapattól. De nem így alakult, hanem belefutottunk egy hatalmas zakóba. Kár érte.

- Egyetért azzal a nézettel, hogy csak a későbbiekben derül ki, pontosan mekkora kár?

- Nem. A vasárnap esti mérkőzésnek akkor lehetne utóhatása, ha a szerbek önbizalomnövelőnek tekintenék nagy különbségű győzelmüket. Ennyire ostobák azonban nem lehetnek; ha valakik, hát ők tudják, menynyire volt mérvadó a mérkőzés, melyen öt fix játékos hiányzott a magyar válogatottból.

- Amely - a montreali vb-döntőt is ideszámítva - sorozatban háromszor kapott ki ugyanattól a riválisától...

- A világbajnokságon - mindenki láthatta - nem a szerbek győztek le minket, hanem mi vertük meg saját magunkat, egyetlen góllal. Még egyszer mondom: Sapicsék rutinosabb, okosabb fiúk annál, hogy döngetni kezdjék a mellüket.

- Néhány perccel a montreali ezüst után úgy fogalmazott, kétszeres olimpiai bajnok létünkre is becsüljük meg a második helyet, mert jön még kutyára dér. Megjött?

- Kérdezheti, ahányféleképpen akarja, nem tudok mást felelni, mint eddig. A pekingi csapatkeresés jegyében utaztunk el Belgrádba, és ez ügyben pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt szereztem. Hogy csak egy példát mondjak: a tizennyolc éves Hárai Balázs mindenképpen megérdemli, hogy a jövőben figyelmet szenteljek a játékának. Ugyanakkor az elmúlt hetek eseményeiből arra a következtetésre jutottam, hogy a szériában nyert aranyak következményeként alábbhagyott a fiúk motiváltsága. Hozzáteszem, ez emberileg nagyon is érthető.

- Ebbe a sorba illeszthető Benedek Tibor excsapatkapitány döntése, miszerint az athéni olimpia után lemondta a válogatottságot, miközben a klubjában továbbra is szerepel?

- Maradjunk annyiban, hogy Tibi lépése nem volt pozitív példa a többiek számára.

- Mereng már a jövőben alkalmazandó pedagógiai stratégián?

- Még nem, de előbb-utóbb muszáj lesz elgondolkodnom rajta. Azt viszont már most is tudom, hogy csak olyan megoldás jöhet szóba, amelynek nyomán nem gyengül a válogatott.

- Ha megenged egy személyes megjegyzést: a csapatát két-két olimpiai és Európa-bajnoki, tovább egy világbajnoki aranyhoz segítő edző biztosan nem érdemelte meg, hogy részese legyen egy majdnem történelmi vereségnek...

- Erről az a véleményem: annyi csúcs fűződik már a nevünkhöz, hogy talán elfér a sorban egy negatív rekord is. Főleg hogy ugyanabban az évben született, amikor sosemvolt veretlenségi sorozatot produkáltunk. A magam részéről egyetlen meccs helyett inkább az összképet nézem. És máris sokkal jobb a kedvem.

Mit tehetnék?