Aki nem követte alaposan az eseményeket, már csak annyit lát, hogy mindenki kavar, kibogozhatatlanul összekuszálták a pályázat egész menetét, és a felek között igazságot tenni jószerivel lehetetlen, mert valamiben szinte mindenkinek igaza van. Egyszóval az egész úgy büdös, ahogy van. Ebből a végletesen rossz vágányra állított vonatból már senki sem tud jól kiszállni, de bőven lehet, hogy olyanokat is találunk még a szerelvény utasai között, akiket egyelőre nem is ismerünk.

A magyar közbeszerzési mocsárban sok mindenhez hozzászokhattunk már, de ami itt történik, az ahhoz képest is penetráns. Azt mindenki láthatja, hogy a rivaldafényben esetlenül és komikusan mozognak a szereplők. Csak még azt nem tudjuk világosan, hogy egyszerűen tehetségtelenek, vagy olyan instrukciókat kaptak-kapnak a kulisszák mögül, amelyeket nehéz lenne jobban eljátszani. Mérő Lászlónak a két nagy politikai pártra használt hasonlatát citálva, most eldönthetjük, hogy töketlenséggel vagy pofátlansággal van-e dolgunk. Esetleg a kettővel együtt. A bűnügyekkel foglalkozó kollégám mindenesetre jó szimattal ma azt kérdezte, hogy ez az ügy is nála köt-e ki hamarosan. Nem kellett hozzá túl pesszimistának lennem, hogy azt mondjam: könnyen megeshet. De ha a bíróságra nem is, a Parlamentbe még befuthat ez a vonat. Egy ekkora megrendelés ritkán esik le valakinek Magyarországon, aki itt nyerni akar, az nemcsak a MÁV Andrássy úti székházában keres támogatókat. Nehezen képzelhető el, hogy ebben az ügyben az elmúlt két évben csak a vasúttársaság vezetőihez kopogtattak be. Ez még önmagában nem bűn. Ahhoz azonban, hogy a pénzben és jó vonatban nem dúskáló MÁV beszerzését legalább erkölcsileg ne ítéljük el, tisztázni kellene, ki, mit, miért tett vagy nem tett a tender ideje alatt. Hogy megnyugodjunk - vagy hogy felháborodjunk.

Erre persze a magyar vasút általános állapotát ismerő utas legyinthet: kerül, amibe kerül, csak végre csináljanak már valamit, hogy a kényszerűségből vasúton utazók ne érezzék magukat másodrangú közlekedő állampolgároknak a sztrádaépítések árnyékában. Sajnos ehhez harminc új motorvonat kevés. Csak arra elég, hogy az azon ülők időutazáson érezhessék magukat, amikor elhúznak a lepusztult pályák és állomások mellett.