A rend receptje
Mert mi is történt? Mostantól azoknak a betegeknek, akik úgy döntenek, hogy nem a társadalombiztosítás keretein belül veszik igénybe az ellátást, azok az orvosok, akiknek a gyógyításra nincs szerződésük a társadalombiztosítással, nem írhatnak fel kiemelt tb-ártámogatással gyógyszert egyes komoly és tartós betegségek - daganatok, inzulinfüggő cukorbetegség, asztma stb. - esetében. Ennyi történt. Mindehhez tudni kell, hogy a betegek a magánorvosokat alapvetően nem az ilyen jellegű, súlyos betegségeik miatt keresik fel.
Értelmetlen és szakszerűtlen itt alkotmányos jogokat félteni: a beteg ezután is megkapja a gyógyításához szükséges gyógyszert, és eddig sem kapott meg bárhol bármit. Új típusú korlátozás tehát nincs. Az orvos "alkotmányos joga" a gyógyításra nem szűnik meg: továbbra is rendelhet gyógyszert, csak ezt nem minden esetben támogatja maximális mértékben a társadalombiztosítás. Most is korlátos az orvosok utalványozási joga, ma sem minden orvos rendelhet bármilyen gyógyszert, ma sem minden orvos vehet táppénzre beteget, és ma sem alanyi joguk az orvosoknak a beutalás. A társadalombiztosítás eddig is úgy működött, hogy az ellátások csak a szerződött szolgáltatóknál "járnak", és az OEP járulékforintjaink hatékony, ellenőrizhető elköltése végett nem szerződött mindenkivel és mindenre.
A "szektorsemlegesség" nem azt jelenti, hogy bárki bárhol szolgáltathat a köz terhére. Csupán annyit jelent, hogy sem a szerződéskötés esélyében, sem a támogatás mértékében nem lehet a tulajdonviszonyok alapján különbséget tenni az ellátók között.
Az egészségügy a nálunk gazdagabb országokban mindenütt úgy működik, hogy nem általában, bárhol és bármikor jár az ellátás, hanem csak a társadalombiztosítással szerződésben lévő szolgáltatóknál és meghatározott - sokszor a magyarnál lényegesen szigorúbb - eljárásrendben. A világon mindenütt természetes, hogy ha valaki kilép a közfinanszírozású rendszerből, akkor ennek anyagi terheit maga viseli. A társadalmi méretekben nem finanszírozható igények kielégítésére nem a kötelező rendszerek, hanem a kiegészítő biztosítások vállalkoznak. A kötelező egészségbiztosítás feladata az, hogy a legnagyobb eredményességgel/hatékonysággal biztosítsa az ellátásra jogosultak egészségének védelmét, helyreállítását. Ez csak úgy képzelhető el, ha a "súlyos" betegségek kezelése a teljes folyamatban - orvosi vizsgálatok és gyógykezelések, műtétek, gyógyszerelés - egységes, protokollszerűen működő, ellenőrzött rendszerben történik. Csak így tud az egészségbiztosítás az egész folyamatra ráhatással lenni, és csak ekkor tud a kezelés eredményességéért (befizetett járulékforintjaink hatékony felhasználásáért) valamilyen felelősséget vállalni. Ezért az egészségbiztosításnak valóban nem célja az, hogy ezen betegek ellátása a magánpraxisban, számára ellenőrizhetetlen körülmények között történjen. Senki nem akarja tiltani, hogy a beteg oda forduljon, ahol jobb ellátást remél, de a társadalombiztosítás támogatni sem kívánja ezt.
Ha mindez így van, akkor miért is ez a nagy ellenkezés? Mert a vita - szokás szerint - nem erről szól. Ez is afféle "próbaper" mindkét oldalról, a "lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle" típusú kulturált elbeszélés egymás mellett. A vita valójában arról szól, be merjük-e látni, hogy a "teljes körű, ingyenes és magas színvonalú" ellátás mítosza - amit a gyakorlatban úgy értettünk, hogy "bárkinek, bárhol, bármit és ingyen, de azonnal" - teljesíthetetlen és finanszírozhatatlan. Vagy csak hazugságok árán és a látszat szintjén. Ez a kádárizmus továbbélése az egészségügyben.
Szavakban mindenki egyetért a változások szükségességében, de amikor ez a hatékonyság vagy az igazságosság végett szokásokat sért, akkor már rögtön tüntetünk a minimális feltételeket sem teljesítő, orvos nélküli kórház fennmaradásáért, vagy rögtön az alkotmányért kiáltunk, ha nem ugyanott kapjuk meg ugyanazt, mint ahogy megszoktuk. És persze senki sem rest ebből politikai tőkét kovácsolni, odaállni a "szegény beteg" mellé, elfeledve, hogy esetleg majd neki kell megoldania az így generált problémát.
Elcsépelt szöveg, de igaz: nincs ingyenebéd. A társadalombiztosítás forintjait így vagy úgy, de mi fizetjük, tehát a mi érdekünk e költségek féken tartása is. Mert nem a társadalombiztosításnak, az államnak, hanem magunknak spórolunk. Lehet persze ragaszkodni szokásainkhoz, de akkor ragaszkodjunk a járulékok megemeléséhez vagy más (szociális, oktatási, kulturális stb.) állami támogatások szűkítéséhez is.
Döntenünk kell végre: maradunk a szokásainknál, fenntartjuk a szabályozatlanságot a hálapénzrendszer konzerválásával, vagy elindulunk egy olyan úton, amely tisztázott jogokat, számon kérhető kötelességet és megfelelő védelmet nyújt ellátónak és ellátottnak egyaránt. Merünk-e rendet tenni közösen, vagy mindig csak a más kárára spekulálunk? A receptvita tehát valójában az alapkérdésről szól: közös forintjainkat lehet-e hatékonyan, ellenőrzötten, számon kérhetően elkölteni, vagy marad a kijárós, hálapénzes világ, a halászás a zavarosban.
Az egészségügyi rendszer fenntartható fejlődésének kulcsa az elvárások és az ezért vállalt közösségi és egyéni áldozatok összhangba hozása. Ehhez nyilván elvárásainkban is reálisabbnak kell lennünk, és ebben benne van az igénybevételi szabályok szigorításának elfogadása is. Ha ezt megtettük, akkor - és csak akkor - joggal támaszthatunk minőségi elvárásokat az egészségüggyel szemben.
A szerző az Egészségügyi
Stratégiai Kutató Intézet
főigazgatója
