Megannyi anomália terhelte-terheli a vasárnap esti gálamérkőzést (például: hogy egyáltalán milyen csapattal találkozik a Real Madrid; kapott-e vagy sem fellépti díjat a királyi gárda, s ha nem, akkor hol a pénz; lehet-e egy magáncégnek "lekötnie" bármilyen meccset a szövetség és a liga tudta nélkül, satöbbi, satöbbi), de a játékosok kivonulásakor kétségkívül örömmámor uralkodott a Puskás Ferenc stadionban, noha - hogy el ne felejtsem - az aréna névadójának gyógykezelésére fordított (vagy nem fordított) összegek körül is adódtak ellentmondások... A félreértések elkerülése végett: az arcokon tükröződő boldogság a vendégegyüttesnek szólt, és még egy régi ferencvárosi labdarúgó is azzal fordult hozzám, hogy "Hala Madrid!" Magam azért éreztem némi fájdalmat, mert volt idő, amikor "az évszázad klubcsapatában" hasonló csillagok futballoztak, mint manapság, de a százezres közönség nem elsősorban Di Stefano, Gento és a többiek miatt ment ki a Népstadionba, hanem Csordásért, Szilágyiért, a Vasas BEK-elődöntőt játszó klasszisaiért. Újabban minálunk ilyen futballisták nincsenek, sőt még az sem biztos, hogy Puskás efféle garnitúráról álmodott, amikor a szintén az ő nevét viselő tizenegy összetételére gondolt...

Maga a találkozó úgy kezdődött, ahogyan azt várni lehetett: kényelmesen labdázgatott a Madrid, iparkodott a magyar csapat, amelynek tagjai közül Illés Béla elbúcsúzott, bár nem tudni mitől, hiszen nem a válogatott játszott. (Maradjunk annyiban: az Illés-búcsúk időszakát éljük.) Aztán Merk német játékvezető perceken belül két tizenegyest adott a királyi gárda javára; Zidane rúgta mindkettőt, de csak a másodikat küldte a hálóba, az elsőt csúnyán fölé lőtte. (Az előbbi büntetőt azért ítélte meg a mérkőzés bírája, mert Halmosi indifferens helyzetben elbuktatta Michel Salgadót, az utóbbit meg azért, mert - miután Helguera perdítését Fülöp kiváló reflexszel kiütötte - a labdára startoló Ronaldót akadályozták a védők.)

Félóra múltán "mexikói" hullámzás indult meg a lelátókon, csalhatatlan jeleként annak, hogy a parádéra érkező, s a remélt élményért nem keveset leszurkoló szurkolók kissé unatkoznak, de hát a Madrid továbbra sem erőlködött - az egyébként a legjobb napjain sem szokása -, honfitársaink pedig csak a legritkább esetben jutottak el a nagy fehérek tizenhatosáig. Majd Zidane addig szórakozott Fülöppel, amíg ugyanúgy elmulatta a ziccert, akár az első tizenegyest, ugyanakkor a túloldalon Merk jóindulatúan a büntetőpontra mutatott, noha Tóth Norbertet alighanem a tizenhatoson kívül rántották le. Kenesei egyenlített, döntetlenre állt a meccs és a tizenegyespárbaj (1-1).

A második félidő elején is tizenegy pár madridi cipő volt kinn a pályán - a csukák gazdái nem nagyon mutatkoztak -, ennek következtében akár a vezetést is megszerezhette volna a sárga mezes magyar csapat, ám Kerekes gólpasszából Bárányos ibolyaszerény befejezése nyomán csak passz lett. Majd Priskin kapáslövése után nagyot kellett védenie Casillasnak, Torghellével szemben viszont már a kapus sem tehetett semmit: a csatár fektetgetett, fektetgetett, s végül úgy emelt, hogy labdája a felső lécről csúszott a kapu mögé. Most már tényleg azon tűnődött az ember, hol lehet a Real Madrid, ha csak azt nem tette fel, hogy egyszeriben a világelit színvonalára fejlődtek fel a magyar labdarúgók.

A 72. percben aztán "pályára léptek" a bálványok: Zidane finom átadással szöktette Ronaldót, s amikor a brazil elindult, már lehetett javítani az eredményjelző tábla feliratán
(1-2). Úgy nézett ki, ezt kell tenni Priskin újabb lövése nyomán is, de Casillas megint "kiszúrt" a győri játékossal: a bal felső sarokra tartó labdát egészen különleges mozdulattal hárította. Fülöp kiszolgáltatottabb helyzetben volt: miután Julio Baptista - nem biztos, hogy szabályosan - elment a bal oldalon, Owennek öt méterről kellett "legyőznie" a kapust (1-3).

Ragyogó este volt - összegzett a műsorközlő.

Az égen valóban fényesen ragyogtak a csillagok...

Finom mozdulat: Fülöp és Komlósi között Raul