Ahogy magam látom (a pályán kívülről), a vitázó felek (Fejtő Ferenc: Történelmi lecke Orbán Viktornak, július 25. és Történelmi lecke Schöpflin Györgynek, augusztus 2. és Schöpflin György: Bololdaliság és nemzet) figyelmen kívül hagytak egy valójában igen fontos tényezőt. Mégpedig azt, hogy a baloldaliság nemcsak a kommunista vagy szociáldemokrata ideológiák és mozgalmak világában érhető tetten, hanem tőlük teljességgel független áramlatokban is. Nevezetesen a nem marxista polgári baloldalon, a baloldali keresztény mozgalmakban és magyar viszonylatban igen karakteres módon az úgynevezett népi mozgalomban. Egyik sem kötődik ahhoz a világmagyarázathoz és társadalombölcselethez, ahhoz az ideológiához és politikai mozgalomhoz, amelyet a marxizmus bármelyik változata és formája képviselt.

Természetesen nem az "örök" baloldalról beszélek, ámbár talán nem lenne felesleges egyszer körüljárni ezt a (szellemtörténeti indíttatásúnak tetsző) fogalmat, hanem a "konkrét" baloldali, de nem marxista fogantatású eszmékről, irányzatokról és mozgalmakról. Ezeknek: az imént említett polgári, keresztény és népi baloldalnak mindenképpen meghatározó szerepe volt a huszadik század magyar történelmében és különösen a két világháború közötti korszakban, amidőn a szociáldemokráciának nem volt igazán (és erkölcsi súlyának megfelelő) politikai szerepe, a földalatti kommunista mozgalom pedig, minden későbbi párttörténeti erőfeszítés ellenére csupán a társadalom egyik nem túlságosan fontos peremjelensége volt. (Állítólag Sombor-Schweinitzer József, a horthysta politikai rendőrség főnöke mondotta annak idején: "Magyarországon összesen kétszáz illegális kommunista tevékenykedik, ebből százat én magam szerveztem be.")

A nem marxista baloldal mozgalmai közül most (az egyszerűség kedvéért) csupán egyetlenre: a Nyugat című irodalmi folyóirat körül gyülekező szellemi közösségre hivatkozom (hivatkozott rá Fejtő Ferenc első írása is!). Ennek az irodalmi-szellemi-politikai tábornak a képviselői, olyanok, mint Ady Endre, Móricz Zsigmond és Babits Mihály (különben mind az 1918 előtti konzervatív, mind a két világháború közötti jobboldali rendszer ellenében) számos alkalommal baloldalinak deklarálták magukat. Nem is Adytól vagy Móricztól idézek, az ő baloldaliságuk, azt hiszem, vita nélkül elfogadható, hanem Babitstól, aki köztudomásúlag nem volt forradalmár, inkább konzervatív és persze mindenképpen "keresztény" és "nemzeti".

Nos, Babits ezt állapította meg 1930-ban Baloldal és nyugatosság című személyes hangú esszéjében: "Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen múlik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, »gyönyörűket írni«: az is több volt, mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl. Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában, a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg."

És persze idézhetném a baloldali katolikus (kereszténydemokrata) Barankovics Istvánt (az ő mára sajnos teljességgel elfeledett kitűnő folyóirata: Az ország útja ennek a keresztény baloldalnak az egyik orgánuma volt), a polgári baloldal olyan képviselőit, mint Vámbéry Rusztem, Rassay Károly, Csécsy Imre vagy a polgári baloldal eszméit megszólaltató Szép Szó című folyóiratot (amely a szovjet kommunizmus eszméiből kiábránduló és ennek gyakorlatát elítélő József Attilának adott szellemi otthont), és idézhetném a népi írómozgalom olyan emblematikus személyiségeit, mint Illyés Gyula vagy Tamási Áron. Egyikük sem volt sem marxista, sem jobboldali.

Ennek a szerencsétlen vitának talán az lehetne a tanulsága, hogy meg kellene végre határozni azt, mit jelent a baloldaliság, és mit jelent a jobboldaliság. Talán a politikai eszmék körül lehetne keresni a megoldást: ugyanis hagyományosan léteznek olyan politikai értékek, például az emberi egyének és közösségek szabadsága, az emberek egyenjogúsága (egyenlősége), amelyeknek baloldali, és léteznek olyanok, például a nemzeti identitás, a kulturális folytonosság, a vallásos meggyőződésen alapuló etika, amelyeknek jobboldali színezete, illetve hagyománya van.

Ezeknek az értékeknek persze semmi közük Kun Bélához és Rákosi Mátyáshoz, ahogy a másik oldalon semmi közük Imrédy Bélához és Szálasi Ferenchez. Aki ugyanis felszámolja a szabadságot és az egyenlőséget, az nem lehet baloldali, és aki lemond a nemzeti függetlenségről és a keresztény etikáról, az nem lehet jobboldali. Legalábbis a fogalom eszmeisége értelmében. Máskülönben a valódi baloldal és a valódi jobboldal lehet (lehetne) egymásnak méltányos vitapartnere, akár szövetségese. A mindenkori szónoki nagyotmondás ennek a lehetőségét utasítja el.

A szerző irodalomtörténész