Zártkörű rendezvény
A tek. angyalföldi és újpesti önkormányzat dicsőségét hirdető, hosszanti elhelyezkedésű, helyenként élő flórával, többnyire azonban az önkényuralmi időkből itt felejtett létesítményekkel díszített szeméttelepet a Duna Plaza mellett futó Meder utca felől gondoltuk becserkészni. Nos, a szigetnek már a ráfutása sem ígért sok jót. Az út a tervgazdaság összeomlásának másnapján elhagyott ipari vágányokon át, parlagfűmezők között és egy valaha csinos, háború előtti üzemcsarnok mellett vezet; az épület nagyon várja, hogy legyen végre vége, jöjjön már valaki a negyedtonnás bontógolyóval és vessen véget a kínlódásainak. Szerencsére itt-ott azért már látszik a fényes jövő, szép nagy, modern társasházak épültek, és az óriásplakátok szerint újabbak és újabbak épülnek majd, esélyt adva arra, hogy egyszer valamikor összeszedik a köröskörül heverő, kétmázsányi pillepalackot, mert palackra nem lehet alapozni.
A Népsziget délkeleti partja egy kis kaptató után tárul a szem elé. A hatvanas években, elsősorban az üzemi faáruraktár vezetőjével ápolt jó kapcsolatnak köszönhetően kialakított úszó horgászházikók sora díszíti, a természetben megszokott formákhoz igazodva igen kevés párhuzamossal és derékszöggel. A bejárást egy észak-koreai atomerőműről készült lesifotó alapján rekonstruált többemeletes betonmonstrum biztosítja, részben mint afféle híd, részben pedig mint egy rendkívül nagy átmérőjű közművezeték traverze. Korrózióvédelmi megfontolásból intenzív húgyszaggal kezelték a korabeli mérnökök, kevés sikerrel.
Aki még itt sem fordul viszsza, észak-déli irányú aszfaltsétányon találja magát. Ez történt velem is. Balról a Nagy-Duna, jobbról a Kis. Lebotorkálok a mellékághoz, mert itt még le lehet. Fél téglákból rakott illegális tűzrakók, leomlott támfalak, merész szögben meredező betonvasak köszöntenek, valamint egy közepes hal csontváza, amelyről utóbb kiderül, hogy egy polijuta zsák darabja. A felbecsülhetetlen mennyiségű gané mögött aztán nagy nehezen kibontakozik maga a folyamág, amely meglepően tiszta: a mederfenéken egészen jól kivehetők az épületbontásból származó vascsövek.
A sétány harminc méter után véget ér, feldobva egy nagy dilemmát: vajon a Nagy-Duna partján menjek tovább vagy a Similabda Vidámpark felé? Utóbbi izgalmasabb túrának tűnik. És az is, tíz méter múlva máris egy mutáns fogad: nem elég, hogy artézi kút, de ráadásul több tízezer kék fajtársa közül egyedül ez fehér - gondolom én, de aztán gyengül a statisztika, mert látok még egy albínót. A sziget ezen az oldalon aztán be is zárul az outsider előtt, különféle sport- és szabadidőklubok sorjáznak egymás után, alaposan hegesztett kerítések mögött, valamiért mindegyiket clubnak hívják.
A zárt világba először az Orion camping üt rést, ide bárki bemehet, ha akar, de nem nagyon akar, két-három sátrat meg egy lakóautót látni csak, még a kutya sem ugat meg. Arrébb elég rendes kis büfé igyekszik oldani a ravatalozókból ismert atmoszférát, kockás terítővel, bádogasztalokkal, faléces székekkel, polimer virágtartókba installált muskátlikkal, és egy ordítozó kisgyerekkel, aztán megint vagy fél tucat club meg vállalati nyaraló jön, némán és üresen. Nyilván mindenki a riviérán hever a szakszervezeti beutalóval. De essen pár szó a növényvilágról is: nyárfa, fűzfa, jegenye.
A nagy csöndbe friss nyári sláger hasít bele. Egy nádfonatú kerítés mögül jön a melódia, hál' istennek nem zártkörű a rendezvény, kocsma ez, legalább két vendéggel, kétféle sört csapolnak nekik, egyik jobb, mint a másik, ezért drágább egy százassal. A kerthelyiség nevét ne kérdezzék, de megtalálják könynyen, rattanbútorokkal és rizslámpákkal rendezték be, és van mellette egy Partizán nevű hajó, amely beletolatott egy házba. Talán szintén vendéglátóhelynek szánták a kompozíciót, de aztán felmérték a helyi fizetőképes keresletet, és visszamentek a könnyűiparba.
Vízmű-terület következik. Ez úgy derül ki, hogy gondos kezek tízméterenként műanyagvödör-tetőket drótoztak a kerítésre, és rájuk írták, hogy Vízmű-terület. Az egyik fedélnél haszonállatok állják utamat. Kecskék próbálják meg kinyerni az egy- és kétszikűeket a papír zsebkendők közül, látom, a kerítésen belül még több kecske nyüzsög - utóbb tudom meg, hogy kaszálás helyett vannak, velük etetik fel a parlagfüvet. Az ingatlan sarkán tábla hirdeti, hogy friss, hűtött tej kapható, na ezt hívják kizsákmányolásnak.
Már az északi összekötő alatt járok, egyúttal erőm végén. A Nagy-Dunánál feliratba ütközöm: "Kérjük, ne szemeteljen!! Önt visszavárjuk (társadalmi munkában 1988-tól szedjük a szemetet)". Talán előbb is szólhattak volna.
A sétányról lépcső vezet a partra, ahol előbb egy fürdést tiltó tábla fogad, utóbb pedig homokos plázs, ahol vagy húszan fürdenek éppen, ember, asszony, gyerek, kutya, könnyedén, vidáman, frissen, hangosan. Élet a földön.
