Akkoriban legfeljebb azon lehetett vitatkozni, helyes-e a város barokk főterére, a harmincas évekbeli, markáns emlékhely nyakába egy ijesztően nagy, buszgarázsra emlékeztető vasbeton tetőt ültetni. Mára azonban, úgy tűnik, az idő megoldotta a kérdést. A romok fölött immár nincsen semmi, és ha így megy tovább, nem is lesz. A probléma szép lassan megoldja önmagát: a szakértők vitája és az állami pénzszűke addig halogatja majd a cselekvést, amíg az Árpád-kori koronázótemplom maradványait a legegyszerűbb lesz visszatemetni.

Jó szándékban persze a történet egyetlen pontján sem volt hiány. Jót akart itt mindenki. Székesfehérvár vezetői azt, hogy a millenniumra grandiózus emlékművel gazdagodjék a város. A műemlékvédők meg azt, hogy a székesfehérváriak ne csalódjanak. Aztán amikor mégis csalódtak - hiszen a földből csak kusza kőhalmazok kerültek elő, föléjük pedig csúf tetőt borítottak -, készségesen kezdték volna elölről az egészet. A história ezen a ponton akár jóra is fordulhatott volna: ha lebontják a rosszat, döntenek a hogyan tovább?-ról, és azt azonnal megcsinálják.

Ehhez elsősorban pénzre lett volna szükség. Az pedig a jelek szerint nem volt, és most sincs elegendő. Az utóbbi négy év ezért időhúzással telt: közvélemény-kutatással és ötletrohamokkal az előző kormány idején, tetőlevétellel és habozással a jelenlegi kabinet alatt. A mostani fordulat, a parlament által odaítélt 150 millió forint kormányzati zárolása tulajdonképpen csak pont az i-n. A költségvetési szigor mindenkit egyformán érint - az ezeréves kövek sem lehetnek kivételek.

A baj csak az, hogy a kultúra és az örökségvédelem olyan terület, ahol ez a fűnyíróelv határozatlanságot mutat, ahelyett, hogy erőt sugallna. Az a kulturális kormányzat, amely mindenhová odacsap, azt a képzetet kelti, mintha nem volna egyetlen pont sem, ahol összeszorított foggal ugyan, de megvalósítja elképzeléseit. Szomorú listát állíthatunk össze azokból a kezdeményezésekből, amelyeket megkeserített a pénzhiány. Hiszen szép dolog, ha százezres tömeg tölti meg Szent Iván éjjelén a múzeumokat, de közben hallani a panaszt, hogy anyagi romlásba dönti az intézményeket a nagy siker, ha a minisztérium nem járul hozzá a költségekhez. Minden bizonnyal jó érzés egy-egy sikerkiállításon köszönteni a százezredik látogatót, de mások a tárlatrendezésig sem jutnak el a pénzszűke miatt. És mit mondjunk arról, hogy kínosan hosszú ideig nem fizetett a Nemzeti Kulturális Alap, mi több, az '56-os emlékműpályázat nyertese sem jutott hozzá a pénzéhez?

S akkor még el sem kezdtük sorolni az elmaradt szimbolikus tetteket. Nem említettük, hogy a budai Várban csak szép nevű program van, de munka nincs. Nem hoztuk fel, hogy a korona és a koronázási ékszerek továbbra is bent vannak a Parlamentben, bár ott tartásukat ellenzéki korukban a mostani kormányerők is nonszensznek vélték. És nem tértünk vissza a fehérvári romkerthez sem. Amelynek dolgában, ha így megy tovább, az lesz e négy év legnagyobb hozadéka, hogy a nemzeti emlékhely immár törvényben is szereplő, önálló örökségvédelmi kategória. Kár, hogy egy törvényi passzus az ezeréves köveket nem képes megvédeni az esőtől és a fagytól.