Végül azért mindenki bejutott, legalább huszonötezren gyűltünk össze a nagyszínpad előtt. Mivel a kinti tumultus miatt csúszott a kezdés, az emberek beszélgettek. Volt, aki türelmetlenkedett: "ne kelljen már a következő búcsúkoncertig várni", más a tinédzser gyermekének magyarázta, hogy amit a kölyök látni fog, az maga a legenda, egyébként pedig a papa ifjúsága. A tömeget pásztázva kiderült, Illésék többgenerációs csapattá váltak az évtizedek során, dalaik szájról szájra terjedhettek. A tízévestől az erős hatvanasig itt volt mindenki, hogy jelen legyen a "nagy csapat" búcsúján.

Az ötvenperces késés után filmet vetítettek, amely felidézte a zenekar erdélyi útját és az archív fotókon a fiúk haja újra besötétedett, szarkalábaik is eltűntek. Kezdésként a Miért hagytuk, hogy így legyen? csendült fel. A kivetítőkön a 2001-es Illés-Metro-Omega-koncertről - mintha most is egykori társaival játszana - Pásztory Zoltán dobolt. A néhány hónapja elhunyt zenészt később a posztját kiválóan átvevő Szörényi Örs is felidézte egy dobszólóval, miközben a Legjobb dobos a világon című dalt énekelte.

Előtte azonban jöttek a szerelmes dalok (Légy jó kicsit hozzám, Óh, mondd, Különös lány, Itt állok egymagam, Még fáj minden csók, Add a kezed). A zenekar kerülte a látványosságokat, amikor pedig Szörényi Levente hosszabb monológba kezdett, bátyja, Szabolcs rá is szólt, hogy ne dumáljon, inkább zenéljenek. Remélhetőleg az ároktemetés jegyében a legendás szerzőpáros "legendás hangként", illetve "koszorús költőként" konferálta be egymást.

A dalok közben az is kiderült, Illésék közönsége nemigen csápol, viszont szeret énekelni. Nem hadonászós, inkább befelé forduló volt a zenekar búcsúja, még akkor is, ha lett volna okunk vidámkodni (Kugli, Az ész a fontos, Óh, kisleány, Szemétdomb). Megidéződtek egykori táncdalfesztiváli sikerek - Amikor én még kissrác voltam, Elvonult a vihar -, majd a hatvanas évek ifjúsága számára "iránytűnek és zsinórmértéknek számító" Nem akarok állni. Meghallgattuk a Kis virágot, a Sárga rózsát.

Aztán következett a magyar rocktörténet talán legszebb és legmaradandóbb hazafias dala, a Ha én rózsa volnék, amelyet Bródy János egy szál gitárral énekelt - többezres kórussal, majd kitörő üdvrivalgással. Erre csak rátett egy lapáttal az 1848. március, végül az Európa csendes - piros-fehér-zöld fényekkel.

Ez volt a ráadás előtti utolsó dal, és ekkor lehetett érezni, hogy nem csak rockkoncerten vagyunk. Illésék egyre többször sandítottak egymásra zavartan, egyre hosszabban nézték lehajtott fejjel a színpadot. Közeledett a vége. Jött az Utcán, a Keresem a szót, majd hogy a vége mégis felpörögjön: Goodbye, London, Little Richard. Csak az igazi Illés-rajongók reménykedtek, hogy mégsem egy rock and roll lesz az utolsó dal. És a vágyuk be is teljesedett. Az 1981-es A koncerten is zárszónak szánt alig több mint egyperces remekmű, az Emlék M.-nek hangzott fel utoljára az ezúttal is zengő hangon éneklő Leventétől. Néhányan el is sírták magukat.

Végül virágkosarak a színpadon és a három utolsó mondat. Bródy János: "Ez volt az Illés - először és utoljára a Szigeten." Szörényi Levente: "Köszönjük ezt a negyven évet." Illés Lajos: "Isten veletek." Meghajlás, párásodó tekintetek, majd a magyar rocktörténet egyik maradandó fejezete véget ért.

Nem hadonászós, inkább befelé forduló volt a zenekar búcsúja