Mindez nem puszta feltételezés. Az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala megbízásából készített vizsgálat szerint bizonyos szakok és karok megkérdőjelezik, hogy a fogyatékos hallgatók is eleget tudnak tenni a szakmai követelményeknek, a sérült felvételizőkkel szemben ezért elutasítóak.

A lakosság tíz százaléka él fogyatékkal, egy-egy korosztály csaknem ötven százaléka végez egyetemeken és a főiskolákon, ahol ugyanakkor mindössze egy-két százaléknyi a sérült hallgatók aránya. Ennek nem utolsósorban az az oka, hogy jóformán meg sem tudják közelíteni az oktatási épületeket. Az intézmények a magas költségekkel magyarázzák a liftek, rámpák kiépítésének elmaradását, s ha végeznek is ilyen átalakításokat, gyakran átgondolatlanul. Előfordult, hogy egy intézményben a csak lépcsőn megközelíthető aula folyosóján alakítottak ki a mozgássérültek számára mosdót. De a más fogyatékkal élők, például a látás- vagy a hallássérültek dolga sem egyszerű az egyetemeken. A látássérülteknek segítség lenne, ha vezetőszőnyeget terítenének le, a termeket dombornyomással is számoznák. Ha pedig a tankönyveket, a kötelező olvasmányokat digitális formában is elérhetővé tennék, azzal a diszlexiás és a diszgráfiás hallgatók tanulmányait is nagyban megkönnyítenék. Az órai jegyzeteket az oktatók általában digitális formában is közzéteszik, a tankönyvek és az ajánlott irodalmak azonban csak elvétve lelhetők fel ily módon.

Az illetékesek viszont úgy vélik: amíg a fogyatékkal élő hallgatók aránya ilyen csekély, addig kevéssé fontos a fizikai és a kommunikációs akadálymentesítés. Így a fogyatékkal élők csapdahelyzetbe kerülnek: az akadálymentesítés hiánya miatt nem jelentkeznek a felsőoktatásba, a szükséges beruházások viszont éppen azért maradnak el, mert kevesen vannak.