De lehet, hogy Katánghy mégsem alapítana pártot: nem üzlet. Szabályosan nem üzlet. Rongyos egymillióból kell (szabad) kihozni egy mandátumot a kampányban, ugyan már. Szegény pártok a mostani igazságügyi miniszter szerint is kénytelenek homályos gazdasági ügyletekbe bonyolódni, ami - ha az ellenfél csinálja - nem szép dolog. Közszájon forog, hogy egy-egy pályázat, közbeszerzés elnyerésének hol és mennyire feltétele az, hogy a leendő győztes "-közeli" vagy "-holdudvari" legyen. Amióta jogerősen tudjuk, hogy -közeliek és -holdudvariak márpedig nincsenek (Mikszáth úr ezért nem írna róluk), azóta azt is tudjuk, hogy az Állami Számvevőszék sem vizsgálhatja az alapítványokat, nem is beszélve a társadalmi szervezetekről. Nem is írjuk ide, hogy sok-sok ilyen fundáció voltaképpen ki- és befizetőhely, ahol pártpénzek mozognak.

Puha pénzek (így hívják Amerikában a kifejezetten pártpénzelésre szolgáló kereteken felül érkező, másképp nevezett, ám kifejezetten pártpénzelésre szolgáló kereteket) szinte mindenütt vannak a fejlett demokráciában, van is belőlük botrány szinte mindenütt. Nálunk azonban maga a pártfinanszírozás rendszere huncut, eleve rosszra gondol, hatalommal való oda- és visszaélésre késztet, talán kényszerít is. A jövő tavaszi választások előtt kellene kétharmados többséggel tisztább, szabályosabb viszonyokat teremteni - Mikszáth sosem írt mesekönyvet.

Komolyan kérdezem: vajon tényleg érdekük-e a pártoknak, hogy kettős könyvvitel, aprólékos szabályozás és napvilág övezze a teljes pénzmozgásukat? Köztudott, hogy egy-egy választási eredményben mekkora súlya van annak, hogy éppen kik mellé áll az üzleti-vállalkozói szféra nagyobbik, és politikát is "finanszírozni" kész része. És majdnem biztos, hogy a szponzorok többsége nem szívesen végezné nyilvánosan e "preferenciáját", még akkor sem, ha a gazdagabbaknak és bölcsebbeknek nincs is ilyenjük, pénzelnek hát több pártot egyszerre. Az pedig teljesen biztos, hogy a győztes pártnak eszébe sem jutna fölfedni, van-e korábbi kampánycsekk egy adott intézkedése mögött, ha fehér asztal mellett el is hangzik olykor a "nincsen ingyen vacsora" monológ. A legenda szerint annak idején Bokros Lajos hajlandó lett volna a pártok által megjelölt akárhányszáz milliárd forintot kiutalni a büdzséből, ha a politikai szervezetek beérik csak szabályos költségvetési pénzekkel és tagdíjakkal. Nem érték be. A pártpénzelés szürke zónáját a pártokban senki nem akarja kék könyvvel kifehéríteni, maximum szónoklatokban. Amúgy: kisebb létszámú parlament, kevesebb önkormányzati képviselő, szűkebb felügyelőbizottság, politikai tisztségtár, kevesebb juttatás? Olcsóbb állam? Valóságos ön-Trianonja volna ez a honi politikai osztálynak, igazán nem várható el tőle, hogy ilyen csapást mérjen magára.

Marad tehát a százegyedik lépés: a pártokat alkalmilag finanszírozó cégtulajdonosok váltsanak ki az adott párt jelvényével ellátott kék tagkönyvet, és abba ragasszanak be a megfelelő összegről bélyeget. Ennek megfelelően kapjanak jogosultságot - hűha, mire is? A politika befolyásolására? Ötmillió egyenlő kis ügy, ötvenmillió egyenlő közepes ügy, ötszázmillió egyenlő nagy ügy?!

Ország pártkincstárnokai, egyesüljetek!