Végtére is: az a nyolcezer ember valósággal elsüllyedt a Gázát benépesítő palesztinok csaknem másfél milliós tengerében. Ha nem is mondta, mindenki tudta, hogy ennek a roppant kicsi és roppant sűrűn lakott területnek egyetlen négyzetméterét sem lehet betagosítani a "béke utáni" Izraelbe - csak a palesztin államba. Azt pedig minden kollégájánál Saron miniszterelnök tudta jobban, hogy az a pénz, amit Izrael Állam ennek a nyolcezer telepesnek a biztonságára költ (a terület 15-20 százalékának de facto megszállásával), a szó stratégiai értelmében előny és ellenszolgáltatás nélküli teher. Túl ezen - az izraeli jobboldalon legalábbis - Saron érzékelte a legjobban, hogy ha olcsó, de mutatós gesztust akar és kénytelen tenni a palesztinok (és Bush) javára, akkor a Ciszjordániánál hússzorta kisebb területű Gázát a maga - ugyancsak Ciszjordániánál - harmincszorta kevesebb zsidó telepesével minden izraeli érdeksérelem nélkül feladhatja. (A gesztus azért mutatós, mert a palesztinok első ízben lesznek urak saját földjeiknek legalább egy darabkáján.)

E tekintetben a mai miniszterelnök azonban nem országa baloldalával és liberálisaival, hanem saját táborával került szembe. Onnan valók a renegát politikusok; onnan a telepesek és képviselőik; onnan az evakuálás szabotálására biztató volt főrabbik; onnan a lázongó katonák. Jobb- és szélsőjobbról.

Voltaképp Saron politikai bátorságának az a legjobb illusztrációja - és ez szinte minden jelentős politikusról elmondható a világon -, hogy a "sajátjaival" vállalta a konfliktust, éspedig kérlelhetetlenül. A parlamenti és kormánytöbbség érdekében, amikor kellett, arcizomrándulás nélkül bevonta a baloldalt önnön koalíciójába.

Mindez legalább olyan bizarr epizódja Izrael történelmének, mint hogy Anvar Szadat partnereként a terroristából lett, radikálisan jobboldali-nacionalista politikus, Menahem Begin lett a Camp Davidben tető alá hozott egyiptomi-izraeli békemegállapodás aláírója. Tudniillik a megszállt arab területeken létesítendő zsidó telepek nagyszabású projektjének éppen Ariel Saron volt a motorja. Miniszterként ő finanszírozta az első gázai telepeket is: ugyanazokat, amelyeket most "halálra ítélt". Két meggyőződés vezette, egy ideológiai és egy stratégiai. Az előbbi talán erősebb is volt, mint meggyőződés: inkább hit abban, hogy Izrael "történelmi jogával" él, amikor zsidó településekkel szórja tele a Szentföldet. A stratégiai gondolat pedig abban állott, hogy az 1967 előtti izraeli államterület annál nagyobb biztonságban van, minél inkább palesztin földeken létesített zsidó telepek veszik körül. Az utóbbi botorság. Ha nem lenne az, ma nem építenének falat Izrael és a palesztin területek közé, izraeli oldalra tolva át a telepeket. De az előbbi az, ami manapság igazán visszaüt. Tudniillik a hit, hogy a zsidóknak a palesztin földek "bármelyikén" joguk van megtelepedni, időközben százezrek, ha nem milliók vérévé vált. Ez volt az a folyamat, amelyben Izrael (egyik írójának szellemes megfogalmazása szerint) "egyre inkább zsidóvá, és egyre kevésbé izraelivé vált". Innen nézve teljesen igaza van annak a mai közírónak, aki szerint mindazok, akik szabotálni remélik Gáza feladását - a sfarami mészárlást végrehajtó őrült zsidó terrorista vagy a kormányból megfutamodó Netanjahu pénzügyminiszter -, voltaképp "Izraelt támadták meg".