Nagyon szomorú, hogy a Mr. és Mrs. Smith még mindig listavezető. Ráadásul most nem is a film minősége miatt panaszkodunk, hanem azért, mert ilyen kevés nézővel még mindig a lista élén van. Pedig a Szahara esetében - elvileg - minden fűszer megvolt, hogy kizárólag szórakoztató film lehessen belőle, de mégsem sikerült. Az a baj vele, hogy annyira közhelyesre sikerült (annyi előzményből loptak), hogy végig "hé, ezt már láttam, csak akkor izgalmasabb volt" érzése van az embernek.

Az újra és újra feldolgozott filmekben az a jó, hogy a nézőt alig érheti meglepetés. A történet nagyjából megvan, már csak az apró nüanszok kelthetik fel az érdeklődést: milyen színű lesz az öltöző fala, és ki játssza majd a zord szívű börtönigazgatót? Az Adam Sandlerrel felálló börtöndrámát, A csontdarálót első körben Burt Reynoldsszal a főszerepben láthattuk, aztán néhány éve elkészült egy angol változat is, a faarcú Vinnie Jones főszereplésével, és annyi különbséggel, hogy nem amerikai, hanem európai fociban mérték össze erejüket rabok és fegyőrök. Talán már csak a jéghokis vagy a kézilabdás változat hiányzik, de ez minket nem vigasztal. Az angol verzió pikantériája még az lehetett, hogy a Guy Ritchie felfedezettje, a jó öreg Jones valódi futballpályáról keveredett át a filmes pályára, míg Sandlerről ezt nehezebb elhinni. A vígjáték ennek ellenére működik. A fordulatok már bejáratottak, a poénok felét is be lehet mondani első blikkre, de az alkotás felétől talán már drukkolni is képes a szedett-vedett, de csupa szív fegyencválogatottnak.

Álmos és merész film egyszerre az év legjobb angol filmjeként hirdetett Szerelmem nyara című tinidráma. S mivel nem láttuk a teljes évi brit termést, kénytelenek vagyunk ezt elhinni a forgalmazónak, hiszen a címet számtalan díj is alátámasztja. Bár a kesernyés dráma a történet szintjén nem túl eredeti, a tálalást tekintve mégis emlékezetes. Ráérős tempó, amely időt ad az apró részletek kibontására. Az alkotók láthatóan nem kívántak túl sokat markolni, ám azzal a kevéssel jól és okosan gazdálkodtak. Legfőképpen nem maszatolják el, és nem csomagolják érzelgősségbe. Alakjaik hús-vér emberek, és az előttünk kibontakozó konfliktus is mentes a mesterkéltségtől. Megélhető és halkan tovább gondolható filmmel rukkoltak elő.

A Mi a csudát tudunk a világról? című mű nem egyszerű darab. Még a műfaját sem könnyű meghatározni, van, aki szerint dokumentum-, de van olyan is, aki szerint játékfilmről van szó. (Erősen tendál a propagandafilm felé.) Persze jó sok duma van benne - ez elengedhetetlen, ha a cél az ember elbizonytalanítása -, pár érdekes vizuális megoldás, de ennek ellenére az egész egy felesleges ködrakéta, álintellektuális maszlag. És attól sem lett szimpatikusabb, hogy állítólag a szcientológusok térítenek vele.