Sötétségmérő
A magas támogatottságú gyógyszereket különlegesen kellemetlen, krónikus betegségekben szenvedőknek adják. A magánrendelésre járó epilepsziások, cukorbetegek, asztmások, depressziósok, szkizofrének, daganatos betegek stb. kénytelenek ezentúl a) vagy még többet fizetni az általuk választott szolgáltatás miatt, kvázi büntetésből, hogy nem az Állami Áruházat választották, b) vagy pedig kétszer elmenni ugyanazért az egy dologért, egyszer a magánrendelésre az igényes ellátásért, másodszor az államiba a kedvezőbb receptért. A krónikusan beteg ember valahogy még kevésbé szeret kétszer elmenni, mint mások. Kivált, hogy ugyanazt a járulékot fizeti, ha ide jár, ha oda. A szakorvos pedig éppolyan szakorvos, akármi van kiírva a kapura, ahol épp dolgozik.
Olvasom a minisztérium nyilatkozatát, miszerint a rejtetten összemosódó egészségügyi köz-ellátás és magánrendelés (ocsú und konkoly) szétválasztását hivatott segíteni ez a kis barátságos lépés. Vegyünk egy alapesetet. Dr. Duplássy szakorvos rendelkezik ugyan magánrendeléssel, de állami helyen intézi az ott megforduló páciensei számára is a társadalomra költségeket rovó vizsgálatokat és beavatkozásokat. Most a beteg akárhol keresi fel, feltehetően fizet, miközben a tébé is tejel. Ez tényleg szerencsétlen helyzet, minden szereplő számára kártékony és jogi szempontból tisztátalan. Most viszont majd Dr. Duplássy, aki két pej lovon ül egy fenékkel (felejtsük el egy pillanatra, hogy van-e más választása) fogja a magánreceptes kuncsaftot, és jól bejegyzi a tébés rendelésének a nyilvántartásába, mintha oda járna, és minden folyik békésen tovább. Eléri a célját a rendelet ez esetben? Nem éri el. Dr. Duplássy - egyébként gyógyító - tevékenysége ahelyett, hogy látványos fehéredésnek indulna, a szürke zónába vész.
Aki magánorvost keres föl, noha nyilván nem nyomorog, mégsem feltétlenül azért teszi, mert nem tud mit kezdeni a tenger sok pénzével. Baja van, szeretne megbízható kezekben lenni, kiszámítható feltételek között. Ezért olykor lemond államilag garantált jogáról, hogy egy esztékás rendelés örömeit élvezze, és hogy ott a véletlen sorsolja ki, jó kezekbe kerül-e. Fizet, viszont némi kontrollt szerez a sorsa fölött. Közben költséget takarít meg a biztosítónak, mert mehetne az OEP által finanszírozott intézetbe is, de nem megy. Aki magánrendelésre megy, az a) nagymértékben tudatosan küzd egészségének helyreállításáért, anyagilag is több felelősséget vállal, b) mégis több kiadása vagy legalább több kényelmetlensége keletkezik.
Akkor viszont megdől az az érv, hogy a tét a magán- és a közfeladatok elválasztása. Két okot tudok elképzelni, ami egy ilyen csinos rendelet megalkotásához vezethet. Vagy spórolni akartak, csak nem gondolták végig a dolgot, vagy a "fizessenek többet a gazdagok" felszínes és demagóg csacskasága hatott rájuk.
A magánrendelést folytató orvost erkölcsi kár és jogsérelem éri. Páciensét, aki éppen az optimálisabb ellátás reményében keresi föl, ki kell ábrándítania, mert a gyógyszerelését tekintve kedvezőtlenebb feltételekkel láthatja csak el. Hiába azonos a képzettsége más kollégáival, és hiába fektet be sokat szellemi tőkéjébe és eszközeibe, éppen ő szenved el piaci hátrányt, akinek létezése a piac függvénye.
A baloldalinak mondott kormány szemlélete egyfelől erőteljesen neoliberális. Fogyjon az állam, virágozzanak a vállalkozások. Csökkenjen a központosított gondoskodás, teret a népi tudatosságnak és egészségmegőrző aktivitásnak! Jelen esetben azonban éppen ezt szankcionálja, és egy balos egyenessel megküldi az orvos-vállalkozót is. Legyen neki nehéz és bonyolult, ami könnyű és egyszerű is lehetne. Felidézhetjük ama kabaréjelenetet, melyben egy hölgyhöz becsönget a szerelőt alakító Kern András, és egy friss rendeletre hivatkozva fel akarja szerelni a sötétségmérőt. A sötétért a törvényalkotók hanyagsága folytán eddig egy buznyákot sem fizetett az ember. A világon úgyis olyan sok dolog van, ami ésszerűtlen és még csak nem is igazságos. Minek ezekből több?
A szerző pszichiáter (magánpraxis)
