Voltak a magyar történelemben időszakok, amikor a gabonatermés helyzete valóban mindennapos élelmezési ügy volt, de már hosszú évtizedek óta más, éppenséggel fordított a helyzet. Ma nem az a baj, ha kevés a gabona. Ha csak az elmúlt harminc év adatait vizsgáljuk, kiderül: a magyar búzából, kukoricából mindig lényegesen több termett, mint amit az ország maga elfogyaszthatott volna - ám ez sokáig semmiféle gondot nem okozott.

Ha az ötvenes évek begyűjtési minisztere, Nagy Imre most föltámadna, alighanem leesne az álla attól, miként változik meg egynémely kínos politikai feladat: régen a paraszti magtár kisöprése volt, ma a gabona elhelyezése számít az egyik legkényelmetlenebb miniszteriális feladatnak. Az idei búzaaratást ugyan derékba kapta az esős időjárás, de a gazdák így is behordtak ötmillió tonnát a földekről. Ami időjárási szempontból rossz volt a kalászosoknak, az jó lesz a kukoricának: ha valami tragédia nem történik, úgy idén is meglesz a hétmillió tonnás termés. Az egyebekkel - például a tavalyról megmaradt készletekkel - is számolva az utóbbinak feléről még ma sem tudni, hová is kerül. Merthogy - ismerjük meg az új kifejezést - "relatív raktárhiány" van az országban. Lefordítom magyarra: elvileg (statisztikailag) volna elég fedett tárolóterünk, de ezek egy része fizikailag alkalmatlan az áru hosszú távú befogadására, vagy mérete, elhelyezkedése miatt "logisztikailag" nem használható fel. Marad tehát a tény, a jövő évi aratásig külföldre kellene vinni nagyjából 5-7 millió tonna gabonát, különben baj van, baj lesz.

A kulcskifejezés: gabona-hús egyensúly. Nagyjából húsz éve ugyanennyi gabona termett Magyarországon, mint eddig, de exportra csak egy-két millió tonna került. A különbözet belföldön fogyott el, megette a jelenleginél kétszer több disznó, másfélszer annyi szárnyas. A kieső állatlétszám és kevésbé hatékony áruszállítási lehetőségeink (például hogy viszonylag messze vagyunk a tengertől) együtt adják a "gabonális problématömeget" - idézet egy megyei kisgazdavezetőtől -, és még messze az alagút vége.

Igen: eljött az ideje a beismerésnek, uniós csatlakozás ide vagy oda, a magyar gabonatermesztés alapvető gondjai a jelenlegi eszközrendszerünkkel, földrajzi adottságainkkal, szállítási és raktározási lehetőségeinkkel nem oldhatók meg. A gabonakészlet bő harmadát korábban felhasználó, a szemet hústermelésével akár exportképesen is "bőrbe kötő" háztáji rendszernek gyakorlatilag vége. A sütőipar, valamint a kül- és belpiacon egyaránt súlyos értékesítési nehézségekkel küzdő nagyüzemi állattartás felvevőképessége korlátozott. Nem túlzás, még egy ilyen év, mint az idei, és az országra ki lehet tenni a "Gabonával megtelt!" táblát. A megoldás nyilvánvalóan az új helyzethez való minél gyorsabb alkalmazkodás lehetne, de ez meglehetősen nagy politikai kockázatot hordoz. A közeljövőben ugyanis aligha lesz olyan kormányzat, amely hajlandónak mutatkozik következetes rendszert kiötleni arra, hogy mit vagy miből mennyit ne, vagy akár mást termeljen a gazda. Az állatlétszám gyors "felhúzása" sem egyszerű ügy, hiszen a disznót szaporítani könnyű, eladni nehéz. Ráadásul az istállók világa üzletileg olyan, mint a nehézipar. Sok pénzt kell beletenni most, hogy aztán évek múlva esetleg hasznot is hozzon.

A választásra készülő országban persze minderről talán beszélni sem érdemes. Végrehajtható programok helyett ismét a minden oldalról érkező ígéretek kora jön.

Miközben a háttérben csendesen nő a gabonahegy.