Mindhárom esetben mantraszerűen emlegették a megszólalók - felvételizők, szülők, tanárok, minisztériumi emberek és politikusok -, hogy valamilyen módon az esélyegyenlőség forog itt kockán. A felsőoktatásba való bekerülés valóban sok szállal kötődhet az esélyegyenlőség problematikájához, az a mód azonban, ahogy a felvételi és az esélyegyenlőség kérdése az elmúlt hónapokban összekapcsolódott, önmaga paródiájává vált. Igen frappánsan példázza ezt egy felvételiző véleménye, melyet a Magyar Narancs idéz (július 28.): "Egy felvételiző szerint ha az évfolyamok között nem is, a »társadalmi helyzet« tekintetében adódott különbség: a pluszpontos »trükközés« lehetőségéről (ugyanúgy, mint a tételek internetre kerüléséről) elsősorban a jól informált budapesti értelmiségből származók, illetve az elitgimnáziumok tanulói értesültek."

A képlet világos, és jól sommázza az esélyegyenlőség mibenlétéről szóló közvélekedést: bizonyos társadalmi csoportokhoz való tartozás alapvetően nem azért jelent előnyt, mert jelentősebb gazdasági és kulturális tőke áll a csemeték mögött, hanem mert ezek a csoportok ügyesebben tudnak "trükközni", jobban ismerik a kiskapukat, jobbak az összeköttetéseik stb. Aki jobban teljesít, könnyebben boldogul, az valamilyen morálisan kétes előnynyel rendelkezik.

Ez a sugalmazás persze kapóra jön az ellenzéki politikusoknak, illetve az oktatási miniszter politikai ellenfeleinek; és túl az adminisztratív, biztonsági és jogalkotási hibákon, az informálás kudarcán, a minisztérium abban is sáros, hogy tehetetlenül hagyja, hogy az új érettségi-felvételi rendszerről szóló vita téziseit a politikai érdekek diktálják. Hogy a koncepcionális kérdések áldozatául essenek a rossz kivitelezés kérdésének, a racionális megfontolások a hisztériának. Az érettségi tételek ellopása szégyenletes szervezési kudarc, de nem a kétszintű érettségi kudarca (az egyszintűt ugyanígy el lehetett volna lopni). A pontszámítás anomáliái az átmenet során nem bizonyítják, hogy az új felvételi rendszer kevésbé biztosítaná az esélyegyenlőséget, mint a régi. Az, hogy magasabbak a ponthatárok egy új számítási rendszerben, értelemszerűen semmit sem jelent. Elő lehet ezt persze úgy is adni, mintha az új rendszer bevezetése megnehezítené az egyetemekre való bejutást ("csillagászati magasságokba kúsztak a ponthatárok"), de valójában nem arról van szó, hogy kevesebben juthatnak be az egyetemekre. Csak arról, hogy a követelmények változtak meg némiképp (de persze azon nincs mit mentegetni, ha erről nem tájékoztatták kellő előrelátással a diákokat). A botrányok és számok bűvöletében mindez ködbe vész, és hamis nosztalgia születhet a sem elvileg, sem gyakorlatilag nem igazságosabb előző érettségi-felvételi rendszer iránt.

A külön felvételi vizsga eltörlése meggyőződésem szerint üdvözlendő dolog több okból is: az érettségizőket megkíméli a második (harmadik, negyedik) sorsdöntő vizsga terhétől; enyhíti azokat az egyenlőtlenségeket, melyek abból származtak, hogy sok szakra többféle tárgyból lehetett felvételizni. (Ami mellesleg a felvételiztető tanár szempontjából azt jelentette, hogy fogalma sem volt, mihez mérje a jelentkező teljesítményét, hogy az általa adott pontszám mire lesz jó, s így sokszor teljesen értelmetlennek érezte a szóbeli vizsga többnyire számára is és a jelentkezőknek is megalázó perceit, napjait.)

Az is igaz ugyanakkor, hogy az egyetemi oktatók nagy része berzenkedett a felvételi eltörlése miatt. Fenyegetőnek érezték, hogy a diákok szelekciója középiskolai fokon fog folyni, ami nem mindig egyeztethető össze az egyetemi hallgató szemük előtt lebegő ideáljával, s hogy végképp elveszítenek minden eszközt arra, hogy júniusban befolyásolják, kiket fognak tanítani szeptembertől. Ez kétségkívül így van, a felsőoktatás átalakulásának tendenciája miatt mégis el kell fogadni: hiszen minél általánosabb lesz a tömegképzés, annál kevésbé lehet a középiskolai értékeléstől független szempontrendszert érvényesíteni.

Az elmúlt években a felvételiken egy furcsa ellentmondással szembesültünk: miközben a felmérések szerint a jelentkezők egyre fontosabb szempontnak tekintik az adott szakhoz kapcsolódó elhelyezkedési esélyeket, és egyre inkább tudatosítják, hogy az egyetemre járás egyfajta befektetés, aminek a megtérülését kalkulálni kell, a szóbelin sokuk meghökkentő tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot azt illetően, hogy az a szak, ahová éppen felvételizik, miféle tudást nyújt, és milyen pályákat nyit meg. Különösen feltűnő és furcsa jelenség ez a divatszakokon - ilyen például a kommunikáció is, ahol én is tanítok, és amely egészen más területeket fed a médiatudománytól a PR-ismeretekig a különböző intézményekben. A jelentkezők jó része úgy választja ezt a szakot, hogy fogalma sincs, mit fog ott tanulni és minek. Úgy tűnik, hogy a jelentkezés tudatossága és az ehhez szükséges információk tekintetében valóban rendkívül nagy az eltérés a különböző társadalmi és iskolai háttérrel rendelkező diákok között. A felvételi, mondhatnánk némi cinizmussal, ha másra nem is, arra legalább jó volt, hogy az adott szakhoz kapcsolódó követelmények legalább egy kicsit eligazították a jelentkezőt, hogy mire számítson az egyetemen; speciális felvételi követelmények híján sokaknak valószínűleg végképp nincs fogódzója ebben a nem éppen lényegtelen kérdésben. És miközben az új rendszert irreleváns és jelentőségükön messze túlnövelt szempontok szerint támadják, erről és a hasonló gondokról nem esik szó.

Az új felvételi rendszer immár megkíméli az oktatókat attól, hogy egy héten keresztül farkasszemet nézzenek a kamaszkorukból éppen csak kinőtt fiatalokkal, akik óvatosan fürkészve a hatást, rendre olyanokat mondanak, hogy "azért jelentkeztem erre a szakra, mert a barátaim szerint jól tudok kommunikálni". A másik oldalon viszont az oktatási rendszer a korábbinál is inkább adós egy olyan tájékoztatási mechanizmussal, mely segít a felvételizőknek, hogy a fentinél egy kicsit kevésbé homályos motivációk és információk alapján döntsön, amikor egyetemet, szakot választ. Ennek valóban van köze az igazságosság és esélyegyenlőség kérdéséhez.