Mint tudjuk, a Lungo Drom Fidesz-közeli roma szervezet. A Magyarországi Cigány Szervezetek Fóruma magyarcsanádi rendezvényén azonban jelen voltak, és lelkesen helyeseltek az Országos Cigány Önkormányzat MSZP-hez közel álló képviselői, köztük maga Kolompár Orbán, az OCÖ elnöke is.

Bogdán János abból indult ki, hogy Romániában és Szlovákiában az ottani magyar kisebbség pártja képes volt kormányzati tényezővé válni, mert meg tudta szerezni a magyar ajkú szavazók döntő többségének voksát. Részarányánál fogva a hazai roma kisebbség is be tudná juttatni a parlamentbe a saját pártját, hiszen ha minden roma választó a saját etnikai pártjára szavazna, akkor könnyedén elérhetnék az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Ehhez azonban a roma szervezetek öszszefogására volna szükség. Akármelyik nagy frakcióban ülnek ugyanis a roma parlamenti képviselők, ott kisebbségben vannak, köti őket a frakciófegyelem, és akár a romák érdekei ellenében is úgy kell szavazniuk, ahogyan megmondják nekik. Az egyéni választói körzetekben gyakorlatilag nincs rá esély, hogy roma képviselőt válasszanak. Az viszont reális lehetőség, hogy egy roma párt öt megyében megyei listát állítson, ezek után már állíthat országos listát, az pedig elérheti az öt százalékot, ha minden roma megérti, hogy erre kell szavaznia.

Önálló roma párt?

Nem tudom megítélni, a matematikai lehetségességen túl van-e politikai realitása annak, hogy egy önálló roma párt bekerüljön a magyar parlamentbe - pláne, hogy erre már 2006-ban sor kerüljön. Volt már, ahol megpróbálták - például Szlovákiában -, de a kezdeményezés eddig sehol sem járt sikerrel. A magyarcsanádi tanácskozáson is elhangzott: a nagy pártok milliárdokat áldoznak kampányra - a romáknak viszont nincs ennyi pénzük. Egy felszólaló pedig azt mondta: a roma szervezetek többségének a vezetői már "eladták magukat" valamelyik pártnak. Jött az ellenérv: nemcsak pénzzel lehet szavazatot szerezni, hanem azzal is, ha tudatosítják, senki más nem fog a hazai roma kisebbség helyett olyan dolgokat elvégezni, amik legfőképpen a romáknak állnak érdekében.

Magyarcsanádon azt mondta az egyik roma politikus: ma róluk, de nélkülük döntenek mások. Ha bármikor a jövőben képes lenne megszerveződni egy önálló roma párt, az alapvetően megváltoztatná a hazai politikai viszonyokat. A két nagy tábor között viszonylag kis különbséget feltételezve, mondjuk, Kolompár Orbán, Farkas Flórián vagy valaki más roma vezető dönthetné el, hogy ki legyen a miniszterelnök. Valószínűleg nem elég erős és következetes ehhez még a roma elit - de ha politikai súlyuk megközelítené az általuk képviselt, növekvő arányú kisebbség társadalmi súlyát, akkor feltehetően a romák helyzetéről - vele együtt a mélyszegénység viszonyairól - szóló közbeszéd is megváltozna.

A magyarcsanádi vitán a roma politikusok szervezeti hovatartozástól függetlenül egységesen viszszautasították a kisebbségi törvény módosítását ért bizonyos kritikákat. Például azt a gyakran elhangzó bírálatot, hogy kisebbségi önkormányzatot miért csak a kisebbséghez tartozó személyek választhatnak. Pontosabban, hogy kisebbséghez tartozóként regisztráltatniuk kell magukat azoknak, akik élni akarnak azzal a jogukkal, hogy kisebbségi képviselőkre szavazzanak, vagy magukat jelöltessék. Ez azt jelzi, hogy ha volna Magyarországon független roma politika, akkor alakítóinak érdekében állna számos jelenleg létező fogalmi és ténybeli tisztázatlanságot megszüntetni.

Elsősorban tisztázni kellene azt, hogy ki tekinthető romának, ki és mi alapján dönthet efelől. Nagyon nagy a különbség a 2000-ben tartott nép-számlálás adata - amely szerint 198 ezren vallották magukat romának -, valamint a 600 ezer és 1 millió közöttire becsült tényleges létszám között. Egy felelős roma politikai képviseletnek meglehetős pontossággal tudnia kell, kiket képvisel, azok hol és milyen körülmények között élnek. Egy politikai demokráciában mindez nem kényszer, hanem a felismert érdek, továbbá a demokráciában mint rendszerben való bizalom kérdése. Erre azért is nagy szükség van, mert ha nincsenek is pontos adatok, megbízható tapasztalatok szerint a romák egyértelműen a piacgazdasági átalakulás vesztesei. A piacgazdaság viszont a parlamenti demokráciával együtt jelent meg - és a romák többsége életében néhány év alatt visszájára fordította a korábbi diktatórikus rendszerben megkezdődött felemás integrációt. Csalódottság érezhető az európai uniós csatlakozásunk miatt is: a romák között is sokan helyzetük rövid távon érezhető javulását várták a belépéstől. Nem valósult meg sem a sokak által várt szabad munkavállalás, sem a szociális ellátások felzárkózása a fejlett tagországokéhoz.

A most fölmerülő kérdések nem igazán újak. A romák integrációjának legfontosabb elemeit pontosan felismerték a múlt rendszerben is. Egy a cigánytelepek felszámolásáról szóló, 1977-ben megjelent szociográfia összegző fejezetében a szerző így teszi fel a kérdést az akkori romaügyi főilletékesnek: tulajdonképpen összefügg, elválaszthatatlan egymástól a három szó: munka, lakás, iskola? A válasz úgy hangzik, hogy a lakáskörülmények javulása a rendszeres munkától függ, e kettő pedig elősegíti az iskoláztatást. Amikor a rendszerváltást követő években megszűnt másfél millió munka-hely, közöttük a szocialista nagyiparnak azok a fizikai munkát igénylő állásai, amelyek közül sokat romák töltöttek be, akkor az összefüggés visszafelé is nyilvánvalóvá vált. Megszűnt a munkahely, vele a rendszeres jövedelem, és nem volt miből kifizetni a lakhatás költségeit: a korábban fölvett hitelek törlesztőrészleteit, a gyorsan emelkedő rezsiköltségeket. Sok család (roma és nem roma egyaránt) a családfő munkahelye után elvesztette lakását is - a rosszabb lakhatási körülmények, a zsúfoltság rontotta a gyermekek tanulási körülményeit. Az is kimutatott tény, hogy ahol nincs állásban lévő felnőtt a családban, ott előnytelenül alakul a felnövekvő gyermekek szocializációja, ami megnehezíti bekerülésüket a munkaerőpiacra. A kör bezárul: a szülők kiestek a munkából, mert nem voltak elég képzettek. Emiatt nem tudnak elegendő pénzt keresni, hogy a gyerekeik képzettebbek legyenek - így azoknak már esélyük sem lesz rá, hogy munkát találjanak. Ebből az ördögi körből segítség nélkül nem lehet kilépni.

Magyarországon ez a külső segítség eddig meglehetősen felemásra sikeredett. Bizonyos dolgok túlságosan erős hangsúlyt kapnak, míg más tényezők elsikkadnak. Időről időre felszínre kerülnek például olyan esetek, amelyekben a többségi társadalom tagjai részéről előítéletesség, diszkriminatív hozzáállás érhető tetten. Ez ellen több kampány zajlott a médiában, beavatkozott a politika, és több esetben bíróságon kötöttek ki az ügyek - emlékezzünk a zámolyi romák vagy a jászladányi alapítványi iskola történetére. Ezek a kampányok tudatosították a közvéleményben a helyzet súlyosságát, noha végső soron nem hoztak megoldást. Részben talán azért, mert a vita nemegyszer jobbára az érintettek feje fölött zajlott, részben pedig azért, mert nem jutottak el a problémák alapvető és hosszú távú megoldásához, legfeljebb az előítéletes nézetek és magatartások felmutatásához, nyilvános elítéléséhez. Ennek viszont, bizonyos helyzetekben félő, hogy a kívánttal ellentétes hatása is lehet. Az etnikai alapú szembenállás a leggyakrabban a társadalom alsó rétegeire jellemző: többségi oldalról is főként azokra, akik maguk is nehezen vagy egyáltalán nem képesek megkapaszkodni a gazdasági rendszerváltás következményeként bekövetkező egzisztenciális lecsúszásban. A romaellenes előítéleteket az eddigi törekvések többnyire nem a gyökerekig hatolva megszüntetni, hanem pusztán elnyomni igyekeztek.

Családból hozott hátrányok

Mindez több okból sem sikerülhet. Egyrészt önmagában az akár iskolai, akár lakóhelyi szegregáció oldása a munkaalkalmak növelése, az iskoláztatás javítása nélkül nem javít sem a romák, sem a nem romák helyzetén. Bizonyíték erre, hogy tényleges életformaváltás, a hosszú távú egzisztenciális biztonság megteremtése nélkül a segítséggel vegyes környezetbe költözöttek is gyakran visszakerülnek a roma gettókba, a felszámolt romatelepek helyett máshol újabbak alakulnak ki. Másrészt a szegregáció nemcsak a társadalom alsó rétegeiben hajlamos kialakulni, hanem a piramis csúcsán is. Hitelteleníti a szegregáció ellen felhozott érveket, ha csak a szegényekre vonatkoznak, a gazdagok látványos lakóhelyi és iskolai elkülönülését viszont természetesnek tartjuk. Jászladányban például a lényeget tekintve azt csinálták, amit a nagyvárosokban az elit egyházi és alapítványi iskolák csinálnak - de a Jászságban egy könnyen átlátható, kis településen az alsó-középrétegek próbálták elválasztani gyermekeik képzését az underclassétól.

Az integrációs vita újabb fordulójában, amely a Magyar Püspökkari Konferencia állásfoglalása kapcsán bontakozik ki, a megszólalók többsége szintén nem a lényegről beszél. (Bár a püspöki kar véleményében nincs konkrét utalás a romákra, a reagálók többsége szerint rájuk történt utalás.) Ami a kérdés szakmai részét illeti: megvannak a kikristályosodott módszerei az időben való felzárkóztatásnak. A családból hozott kulturális és nyelvi különbségek csökkentésére még az óvodában sort kell keríteni. Nemcsak roma gyermekek esetében lehet erre szükség - de az ő esetükben szükséges a nyelvüket ismerő óvónő vagy dajka; a sikeres iskolai beilleszkedéshez meg kell tanulni a magyar nyelvet, eszközök használatát, higiéniát. A családokkal való kapcsolattartáshoz a későbbiekben is szükség van roma származású pedagógus vagy pedagógus asszisztens közvetítő közreműködésére. Ha a felzárkóztatás nem időben történik, akkor a növekvő különbségek tönkreteszik az osztályokban folyó munkát. A mostani vitában is kétféle szélsőség beszél azonban el egymás mellett: az egyik speciális osztályba száműzné a könnyen fejleszthető roma kisgyereket is, a másik a valóban speciális körülményeket igénylő sérültet sem engedné kiemelni az osztályközösségből.

Egy a külső gyámkodástól megszabaduló, független roma politikának meg kell fogalmaznia, hogy melyek a sajátos roma érdekek, és miképpen illeszkednek ezek az össztársadalmi érdekek közé. Miként gyarapodhat egy identitását őrző, mégis sikeres roma középosztály és értelmiség, melyek azok a sajátosan roma kulturális értékek, amelyek fennmaradását és megújulását támogatásokkal is fenn kell tartani, beilleszteni az európai kulturális örökségbe és kínálatba. Tisztázni kellene azt is, mely érdekek közösek a többségi társadalomnak azzal a részével, amelybe a roma közösség integrálódik. Gazdasági értelemben - munkavállalóként, vállalkozóként, de a roma kisebbség életében szerepet játszó intézmények (például iskolák, támogatásokat, tanulmányi ösztöndíjakat elosztó kuratóriumok) döntéshozóiként is - kívánatos, sőt elkerülhetetlen az integráció. A legfontosabb távlatos közös érdek szerintem, hogy a magyar társadalom a globális gazdasági versenyben hosszú távon versenyképes legyen. (Úgy vélem: ebben a versenyben az egyetemes emberi értékek ma kevésbé játszanak szerepet, mint az, hogy egy emberi lény képes-e munkavállalóként olyan termék készítésében részt venni, amely eladható a piacon.) Ez nem megy úgy, hogy a hat éven aluli kisgyermekek negyven százaléka szegénységben él - tudni nem, de sejteni lehet, hogy jelentős részük roma származású. Változtatni kellene azon a felfogáson, amely tabuként kezeli a roma és nem roma társadalomrész közötti demográfiai különbségeket, és nem méri fel tudatosan a romák arányának növekedését a fiatal korosztályokban. Ez a tendencia ugyanis létezik, és az következik belőle, hogy az említett versenyképességhez szükséges emberi erőforrás mind nagyobb részét roma származásúaknak kell biztosítaniuk.

A segítség nem evidencia

Egy függetlenné váló roma politikai elitnek tudatában kell lennie, hogy az integrációt nem lehet kikényszeríteni - ebben a folyamatban partnereket kell keresni, akiknek szintén meg kell találniuk benne a maguk érdekét. Ez az érdek ugyanis a többség oldaláról szintén létezik, bár nem elegen ismerték még föl. Jómagam ennek a legjobb megfogalmazását Tóth Istvánné kiskunhalasi szociális munkástól, volt országgyűlési képviselőtől, református presbitertől hallottam, amikor megmutatta az általa szervezett szociális lakóközösség kalákában felépült családi házait. Azt mondta az egyik ötgyermekes roma család otthonában: azért kell nekik segíteni, mert ezek a gyerekek is a mi jövőnket jelentik.

Realitásként érdemes számolni azzal, hogy az iménti megközelítés a többségi társadalom szűk rétege számára evidencia csak. Széles körben él az a felfogás, hogy kidobott pénz a romák integrálására tett legtöbb kísérlet. Hosszú távon azonban nem maradhat fenn a jelenlegi állapot, amelyben egymás mellett él egyfajta emberi jogi maximalizmus és az a belenyugvás, amely a társadalom alján széles réteget - köztük nyilvánvalóan sok roma családot - pusztán segélyekből tart fenn, egzisztenciájukat kiszolgáltatva a költségvetési helyzetnek és a mindenkori szavazatszerző hatalmi harcnak.

Hogy egy ilyen helyzetben megoldást jelentene-e egy független roma párt, nem lehet tudni. Ebben sokan - a romák ügyét támogató értelmiségiek is - kételkednek, a jelenlegi fő politikai erők pedig egyenesen ellenérdekeltek. Nincs benne a hazai köztudatban, de a magyar parlament évtizede elmulasztja a hazai kisebbségek kisebbségi jogon járó parlamenti képviseletéről szóló törvény megalkotását. Nem egészen pontos a párhuzam a határon túli magyar kisebbségi pártokkal sem, amelyeknek mégiscsak van támogató anyaországuk. Ugyanakkor kétségtelen: mind a Magyar Koalíció Pártja, mind az RMDSZ addig nagypolitikai tényező, ameddig etnikai alapon képes magához vonzani a kisebbségi szavazatokat. A VMSZ is addig volt erős, ameddig erre képes volt. Ez az összefüggés érvényes egy lehetséges magyarországi roma pártra is.