Aki viszont úgy él, mint általában itt az emberek, az csak rácsodálkozik, hogy íme, mi lelte?, egy párt képes egészen civil aggyal gondolkodni. Mi juttatta vajon idáig? Mi történt? Ránéz az MDF az adó- és illetéktáblára, és azt mondja, amit mindenki: hogy az örökösödési illeték gyalázatos, eltörölni való képződmény?

Pontosabban: nem mindenki mondja ezt. Egy nemrég készült felmérés szerint például az egyetemisták 9 százaléka elfogadja az intézményt. Elsősorban a kevéssé jómódú családból származók. Fizessen, akire rászakad a sok pénz, gondolhatják. Ők. A maradék kilencven-egynéhány százalék pedig nagyon tudja utálni az államot, ha csak szóba kerül a téma. Mert túl azon, hogy fizessen, adózzon persze mindenki, akinek kell, s az állam legyen ott, ahol a pénz mozog, de ha lehet, akkor ne, amikor valakinek meghal egy közeli hozzátartozója. A valóságban mindössze évi 3 milliárd forint bevételhez jut az állam ezen az úton, de nem azért, mert a szegények gyakrabban halnak, mint a gazdagok, bár ez is így van, hanem azért, mert Magyarországon, aki csak teheti, a gyerekeire íratja a lakását, éppen azért, hogy később ne kelljen örökösödési illetéket fizetni. Emiatt aztán a gyámhivatalok mást sem csinálnak, mint lakásszerződéseket hagynak jóvá, hiszen kiskorú vagyonát nem lehet mozgatni az ő hozzájárulásuk nélkül. Ha a család költözni akar, indul a gyerek nevére szóló papírokkal a gyámba, ahol együtt utálják az egész rendszert, s hazudják közösen mindazt, amit az űrlapra kell írni. Aki nem ezt teszi, hát apja, anyja temetése után, ha netán az addig közös lakásban akar maradni, sír, káromkodik, természete szerint, és ettől függetlenül: fizet.

Az MDF néhány hónapja egyszer már elfutott a parlament elé azzal, hogy ezt a rendszert töröljék el, de nem álltak vele szóba. Most újra kezdik. Aláírást is gyűjtenek hozzá, s nagy mesterség volna, ha nem íratnának össze annyi ívet, amennyit csak akarnak. Érzi is a fórum, hogy rátalált valamire, amire a közönség jól rezonál, s rövid tanácstalanság után újra lendülnek vele.

Vajon véletlen-e a megvilágosodás, vagy van annak valami felszabadító hatása, amikor egy párt immár csak nyolc - egymással talán már jórészt egyetértő - képviselővel marad a parlamentben, amikor olyan kicsi, hogy megengedheti magának azt a kísérletet is, hogy ne csak a politikai, intézményi logika szerint gondolkodjon? Lehet, hogy a Dávid Ibolya által jegyzett Konzervatív kiáltvány azon tétele jelenik meg itt, amely szerint "Margaret Thatcherrel valljuk: összébb kell húzni az állam határait", lehet azonban, hogy ennél egyszerűbb a helyzet. Több jel vall arra, hogy a kicsivé lett MDF nyugodtabban, tisztábban fogalmaz, egyebek közt már-már civil módon konfrontál például a Fidesszel. Például gyűlöli, ha vakondozzák és visszagörényez, mint Csapody Miklós egy interjúban, majd világosan megmondják, nem mennek koalícióra egy párttal, amely fel akarja őket számolni, de külső támogató szerződésre hajlandóak. Némiképpen érthető visszafogottsággal fogalmaznak ugyanakkor, amikor a baloldallal kapcsolatban kell ezt a külső-koalíciós potenciált meghatározni, de ezzel a homályzónával legalább még emlékeztetnek egy klasszikus pártra.

Igaz, hónapokkal a választási kampány előtt nem tudni, igazán kényes helyzetekben is megmaradnak-e a határozott kontúrok. Az újabb beszédes hallgatás elfedi például, hogy Dávid Ibolya, ha az orbáni "genetikai meghatározottság" mibenlétéről kérdeznék, ma is azt felelné-e, mint hasonló helyzetben még koalícióban, vagyis hogy nem ért a focihoz, de valószínűsíthető: ma már nem maradna a taccsvonalon.