Olyan kérdéseket feszeget, amelyek felvetésétől és megválaszolásától az önmagát baloldaliként aposztrofáló MSZP mind ez idáig úgy irtózott, mint ördög a tömjénfüsttől.

Ha a magyarországi jobboldalról azt mondjuk, hogy történelmi emlékezete hemzseg a hazugságoktól, csúsztatásoktól és félremagyarázásoktól, akkor a baloldalról nyugodtan állíthatjuk, hogy látszólag egyáltalán nem rendelkezik ilyen emlékezettel.

Nehéz eldönteni, hogy a baloldali elit hitte is, vagy csak tette, de mindenesetre a legutóbbi időkig úgy viselkedett, mintha abban bízna, hogy hosszú távon is működőképes lehet egy politikai közösség anélkül, hogy tisztázná a saját múltjához való viszonyát, történelmi gyökereit és ezekből fakadó identitását. Azt gondolta, megúszhatja annak a gyötrelmes, konfliktusokkal terhes és rendkívül munkaigényes feladatnak az elvégzését, melynek eredményeképpen tisztázhatja, hogy a magyar baloldal történetének melyek azok az értékei, hagyományai és személyiségei, amelyek örökségét vállalhatónak és fontosnak tartja, és melyek azok, amelyekkel nem vállal közösségét. Azzal áltatta magát, hogy egy modern politikai párt úgy is versenyképes lehet, ha értékközösség helyett csupán az érdek közössége tartja egyben. Maga számára sem tisztázta a múlthoz való viszonyát, s úgy peregtek le róla a baloldal múltját gyalázó legszélsőségesebb minősítések is, mintha nem őt illetnék ezek. Amikor Károlyi Mihályt hazaárulónak, Ságvári Endrét terrorista gyilkosnak, 56-ot a Horthy-rendszer restaurációs kísérleteként emlegették, vagy amikor rendre egyenlőségjelet tettek az 1918-as polgári demokratikus forradalom és Kun Béla diktatúrája közé, többnyire lapított, és ha tiltakozott is, mindenféle meggyőződés nélkül tette.

Megtörtént, hogy a magyar parlamentben azért maradt el az 56-os forradalom évfordulójára tervezett ünnepi ülés, mert a jobboldali pártok jelezték, nem vesznek részt rajta; a baloldali miniszterelnök a botrány elkerülése érdekében reggel hatkor lopódzott ki (ha egyáltalán!) a 301-es parcellához, hogy lerója tiszteletét a mártírok előtt. Néhány hónapja Moszkvától Washingtonig szerte a világon hatalmas ünnepségek keretében emlékeztek meg a második világháború befejezésének hatvanadik évfordulójáról - nálunk a baloldal úgyszólván elszabotálta az emlékezést.

Nem meglepő, hogy a jobboldal mindettől vérszemet kapva egyre inkább úgy látta, nemcsak saját, hanem a baloldal múltjában is szabadon garázdálkodhat. Első lépésben a teljes baloldal lejáratása, történelmi szerepének meghamisítása volt a cél, amikor viszont nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon képtelenség olyan stabil jobboldali szavazóbázist kialakítani, mely garanciát jelent a választások megnyeréséhez, akkor a Fidesz stratégiát váltott. Most a baloldal kettészakításán, "nemzeti" és "nemzetietlen" oldalra bontásán fáradozik. Fejtő Ferenccel ellentétben én azt gondolom, hogy a "saját nemzetére törő baloldaliak" névsorából nem azért maradt ki Kádár és Nagy Imre, mert ők "keresztény, népi-nemzeti származásúak", hanem mert ők ketten a XX. század legnépszerűbb politikusai, és ezért a Fidesz - mint mindent, amivel népszerűséget lehet szerezni - inkább használni szeretné őket. Nagy Imre "kommunistátlanításának" folyamata már elindult, és bizonyára nincs messze az idő, amikor a jobboldalon újraéled a Kádár-rendszer idején (a ma a szélsőjobboldalon politizáló) Hankiss Ágnes által teremtett mítosz, melynek célja az volt, hogy Kádár Jánosban ne az ország függetlenségét feladó, az 56-os forradalmat vérbe fojtó diktátort, hanem az orosz megszállást Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó államférfit és fejedelmet lássanak azok, akiknek erre van gusztusuk.

Az elmúlt másfél évtizedben egyre gátlástalanabbá váló jobboldali emlékezetmanipuláló nyomulás és a dementált baloldali amnézia hatása egyaránt a magyar lakosság történelmi emlékezetét torzítja. A tudatlanság és a hamis tudat egy irányba mutat.

Orbán Viktornak a baloldalt gyalázó és megosztó szavai termékeny talajra hullhatnak. A talaj-előkészítésből mindkét oldal kivette a részét. Ahhoz ugyanis, hogy a magyarországi baloldal történetéről így lehessen beszélni, nemcsak egy ennyire gátlástalan jobboldali pártra, hanem egy ilyen, bűntudat által megnyomorított, identitászavaros, önbecsülés nélküli baloldali elitre is szükség volt.

Az elmúlt másfél évtized tapasztalataiból kiindulva inkább a baloldal most érzékelhető határozott és a hazugság és a sértés mértékével arányos reagálása tűnik újdonságnak. Hiszen nem ez volt az első eset, amikor ilyen szavakkal illették a Fidesz prominensei politikai ellenfelüket. A jobboldal évek óta sulykolja a közvéleménybe a saját nemzetére törő baloldal képét. Mi mást is üzentek volna a baloldal idegenszerűségéről, haza- és nemzetárulásairól szóló eszmefuttatások vagy a Fidesz 2002-es bukását követően az a kijelentés, hogy "a haza nem lehet ellenzékben". És nem szolgál semmi egyéb célt a Terror Háza sem, minthogy immár "kőbe vésett" mementója legyen a "saját nemzetére törő baloldalnak", és nemzedékről emzedékre örökítse a vádat. A kiállítás egész szellemisége ennek jegyében fogant, és minden - a kazalba hordott történelmi csúsztatások és hazugságok, a show-elemek és a látványtervezők vitathatatlan kreativitása és tehetsége - mind-mind e szándék szolgálatába állíttattak.

Ám amit eddig reflexiók nélkül megtehetett a jobboldal, az most mintha gellert kapott volna. Mintha a baloldal ráébredne, hogy egyre nehezebb lesz leplezni az öntetszelgően hangoztatott pragmatizmus mögött megbúvó politikai-ideológiai ürességet. Ahhoz pedig, hogy végre tartalommal töltsék meg létezésüket, az első lépés az lehet, hogy végre megteremtik a saját múltjukhoz - annak pozitív és negatív eseményeihez és személyiségeihez - fűződő intellektuális és érzelmi viszonyuk alapjait. Mert ha a mai világban némileg túlzónak tűnik is a mondás, mely szerint "akié a múlt, azé a jelen", annyi azonban érvényesnek látszik, hogy akinek nincs múltja, annak nem lehet fajsúlyos jelene és jövője sem.

A szerző szociológus