Nem gyűjt itt senki semmit - írja, pedig én hosszú évek óta kapcsolatban állok Szita Szabolcs történész-kutatóval, aki egyik látogatásomkor még a Damjanich utcai kicsiny gyűjtőhelyükön ezernyi dossziéban sok-sok dokumentumot mutatott nekem. Később, már az új múzeumban, Varga László igazgatóval beszélgetve megtudtam, hogy a gyűjtemény feldolgozás és rendszerezés alatt áll. B. I. téved abban is, hogy nem használja senki sem az előadótermeket. Én magam tarthattam ott nemrégiben egy előadást, s minthogy már 84 esztendős vagyok, érdemes emlékeimet fiatalabbaknak átadni. Az emlékezés tehát nem "magányos munka", vagyunk remélhetőleg még néhány évig deportálást, munkatábort túlélők, gettóban éhezők, szeretteinket elvesztettek, akik emlékezünk.

Szíven ütött, hogy a Terror Házát a "Hazugság Házaként" aposztrofálja. Talán nem volt Magyarországon nemzetiszocialista nyilasterror, nem volt Rákosi-korszak? Az Andrássy úti épület pincéjében láttam édesanyám fényképét az egyik cellában. Talán hazugság az is, hogy apámat - és néhány vezető zsidó személyiséget - moszkvai parancsra az ÁVH kínvallatásnak vetett alá, mert egy kirakatper keretében rájuk akarták fogni, hogy itt, Budapesten, zsidó vezető férfiak gyilkolták meg Raoul Wallenberg svéd diplomatát.

Miért ez a zsigeri gyűlölködés? Hogy szabad a hazugság házának nevezni azt az épületet, ami hajdan valóban otthont adott mindkét terrorizmusnak?