Csaknem másfél évvel ezelőtt történt, hogy a holokauszt hatvanadik évfordulójának hazai megemlékezésére készült az ország. A Páva utcai zsinagóga felújítása és az emlékkiállítás előkészítése akkor már valami négy éve volt folyamatban. Országos és nemzetközi főhajtás készülődött az áldozatok emléke előtt.

"Nem kéne legalább az aluljáróban vagy az utcán kiállítást rendeznünk a roma áldozatokról is?" - kérdezte Bernát Gábor, a Roma Sajtóközpont vezetője elkeseredetten. "Hogyan lehet méltóképpen emlékezni, ha a cigány áldozatokról egy szó sem esik? Ti évek óta kutattok, miért hagyjátok?" - szegezte nekünk, mintegy felelősségre vonva bennünket. A belső konfliktusoktól hangos emlékközpont kuratóriumának elnöke, Székely Gábor fogadott bennünket felvetésünkkel. Kicsi a hely és nincsen költségfedezet - szembesített bennünket a tényekkel -, azonkívül rendkívül szűk a határidő. Akkor már csak három hét volt a megnyitóig. De maga is kínosnak érezve a helyzetet, a lehetséges megoldásokon kezdett velünk együttgondolkodni.

Végül is civil szervezeteink pályázati pénzeiből rohamtempóban elkészült a zsinagóga emeletén ma is látható szerény kiállítás a romák sorsáról. Az installáció költségeit a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) fedezte.

A koncepciót kialakító támpontok Bársony János több évtizedes kutatásai, a Roma Sajtóközpont és a Romédia Alapítvány filmes-rádiós interjúi voltak. Nagy kiállításrendezői tapasztalattal bíró néprajzos barátunk, Szuhay Péter feladata lett a látvány megformálása. Mindössze három hetünk volt. A munkacsoport egy buldog kitartásával és egy öszvér csökönyösségével látott munkához. A washingtoni holokausztmúzeumtól a heidelbergi Roma-Sinti Dokumentációs Központon keresztül a párizsi Cigánykutató Központig a legjelentősebb kutatókkal és intézményekkel vettük fel a kapcsolatot, kértünk és kaptunk anyagokat. Magyarországra vonatkozót is, nem csupán nemzetközit.

Az egyik legnagyobb meglepetést okozó dokumentum Heidelbergből került vissza. Az Ugocsa vármegyei Siménfalvy főispán és a Belügyminisztérium közötti telefonbeszélgetésről készült feljegyzés azt bizonyítja, hogy a hadműveleti területekre áttoloncolt - és ily módon az Einsatzgruppék gyilkos brigádjainak kiszolgáltatott - 18 ezer áldozat között a cigányoktól csak úgy "mellesleg, megszokásból szabadultak meg" a megyei elöljárók. (Feltételezhetjük, hogy Babij Jar és Kamenyec-Podolszkij áldozatai között éppúgy voltak romák, mint az árokparton halomra lőtt névtelenek között.)

De a Hadtörténeti Levéltárból fotódokumentumok is előkerültek: munkaszolgálatra kirendelt lapátos cigány férfiak masírozását örökítette meg a haditudósító.

Ezzel is csak azt akarom mondani, hogy az a háromhetes intenzív munka is új dokumentumokat tárt fel. Hát ha még rendszeres és elmélyült kutatásokra lenne lehetőségünk! De erre, úgy tűnik, még mindig nem futja! Mint ahogy másra sem.

A Páva utcai kiállításnak van egy "temetetlen holtakat" idéző része is. Egy képernyőn azoknak a már ismert tömeggyilkosságoknak a helyszínei jelennek meg, ahol máig névtelen cigány áldozatokat takar a föld. A felvételek mind aktuálisak, 2004 áprilisában készültek.

Azt hittük akkor, hogy legalább a hatvanadik évforduló kapcsán végre exhumálják és eltemetik az áldozatokat. Méltóképpen emléket állítva nekik. De senki sem érezte úgy, hogy tennivalója lenne.

Idén májusban aztán levéllel kerestük meg a Honvédelmi Minisztériumot:

"Tudomásunk szerint a háború áldozatainak kegyeleti ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium illetékes foglalkozni. Kérjük a Minisztériumot arra, hogy ennek megfelelően végezze el a fasizmus roma áldozatainak exhumálását, tényleges eltemetését és emlékük méltó megörökítését.

Tudomásunk van ilyen tömegsírokról:

- Várpalotán a Grábler-tónál (itt a tettesek bűnvádi eljárása során volt 1946-ban hatósági exhumálás, de a 118 roma áldozat maradványait visszarakták a jeltelen tömegsírba,

- valamint a Mátyás-vár tövében (5 áldozat),

- Szabadbattyánban a 7-es út melletti benzinkúttól kb. 100 méterre lévő erdősávban (itt 2-3 éve félbemaradt "magánexhumálás" történt, a kutatóárok mélyén kilátszanak az áldozatok csontjai, 27 romát lőttek itt agyon),

- Szabadegyházán a Baráti erdőnek nevezett jelenlegi irtáson, az úttól kb. 20 méterre (kb.: 83 áldozat),

- Lajoskomáromban a helyi temető árkában (4 áldozat),

- valamint a község szélén a falutábla magasságában a szántóföldön, az úttól kb. 40 méterre (17 áldozat),

- Komáromban, a Csillagerődhöz közeli temetőben, ahol több száz roma, elsősorban kisgyermekek és idősek, tömegsírja van, akik az erődben lévő katonai internálótáborban haltak meg,

- valamint a dobozi temetőben (28 áldozat), ahol a tömegsír fölé 1945-ben egy helyi kőműves rakott jelet saját költségén a kötegyáni és nagyszalontai kivégzett romák tömegsírja fölé.

"Ezenkívül még több településen is utalnak jelek hasonló történésekre, amelyeket még kutatok (pl.: Kiskassa, Lenti)" - írta a kezdeményező Romédia Alapítvány kurátoraként Bársony János.

Legnagyobb meglepetésünkre azonban a Honvédelmi Minisztérium sem tartja magát illetékesnek: "a 2004. évi CV. törvény 146. § (4) bekezdésének értelmében ugyan a Magyar Honvédség gondoskodik a nemzetközi megállapodásban vagy jogszabályban meghatározott hadisírok, katonai és hősi emlékművek fenntartásával kapcsolatos feladatok végrehajtásáról és a kegyeleti tevékenységről. A második világháború polgári áldozatai - nemre, fajra, felekezetre, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül -, így többek között a roma áldozatok sem tartoznak az említett törvény érvényességi körébe" - áll a hivatalos válaszban.

A nyilasuralom idején a magyar állam szervezeteivel, fegyveres testületeivel hadat viselt saját állampolgárai: zsidók, cigányok és politikai-ideológiai ellenfelei ellen. Sok ezer embert meggyilkolt, még többet gyilkos szövetségesei kezére adott. Az állam nem ugyanúgy felelős a tetteiért, ahogy azok az emberek is, akik akkor az államot vezették? Az állam ezt a felelősséget korábban az elkobzott vagyon viszszaszolgáltatásával, később a kárpótlási folyamat során törvényekben is elismerte.

A háború után nem sokkal zsidó érdekképviseletek kérésére állami szervek felkutatták, feltárták az elpusztítottak sírjait, gondoskodtak az áldozatok méltó eltemetéséről, emlékük megőrzéséről. A romáknak akkor nem voltak szervezeteik, érdekképviseleteik. Az - itthon legyilkolt - roma áldozatok azóta is jeltelen sírokban, erdőkben, mezőkön, szántóföldeken hevernek. Senki nem adta meg nekik a végtisztességet. A tettes magyar állam fegyveres testületei nem érzik kötelezettségüknek a jogelődjük által elkövetett bűn minimális jóvátételét, roma áldozatainak eltemetését sem?

Az őket legyilkoló tábori csendőröknek, csendőröknek, katonáknak kijár a méltó temetés, a hadisírgondozás vagy éppen emlékmű, de az ártatlan áldozatoknak nem?

Mégis, kinek a halottai ők? Kinek kellene gondoskodni az exhumálásról, a temetésről, az emlékműállításról? A cigányoknak? Igen, persze! Hiszen mégiscsak nekünk kell számon tartanunk a saját történelmünket. De hogyan várható el a nyomorgó tömegektől vagy a nagyon gyakran állami feladatokat átvállaló - fizetésképtelen és pályázati pénzekre utalt - kisebbségi szervezetektől, hogy egy ilyen horderejű közös ügyet ők finanszírozzanak?

S ha mégis a holtak ügyét tartják esetleg előbbre valónak, mit szólnak majd az élő nélkülözők?

De miért gondoljuk úgy, hogy ez csak a mi ügyünk? Nem közös a fájdalom? Nem közösen kéne szembenéznünk a múlttal? A mi ártatlan áldozataink nem fájnak senkinek?