Lehetséges? Tony Blair óta Londonnal lehet, 1998 óta kész a teljes északír autonómia. A sziget önálló Ír Köztársaságával is meg lehet állapodni, Dublin beéri, egyelőre legalábbis, teljes újraegyesítés helyett Észak-Írország Britannián belüli autonómiájával. Marad tehát az északír protestánsok tábora. IRA-szemmel ők a fő ellenség, ha felekezetileg nem is (ugyan ki beszélhet ma már komolyan katolikus-protestáns vallásháborúról?), nemzetileg mindenképpen: az unionisták brit kebelben akarnak maradni. És IRA-szemmel nézve eddig minden engedékenység a gyengeség jele volt, különben is: hogyan lehetne több évszázad után bízni az ír nemzetet Londonnak kiárusító protestánsokban, akik mindmáig látványos ünnepi menetekben ünneplik a katolikusok fölötti katonai ("történelmi") győzelmüket? És fordítva: hogyan bízhatnának a protestánsok az IRA szavában? Az IRA a katolikusok önvédelmi szervezetéből nőtt merényleteket és köztörvényes bűncselekményeket is az "ügy érdekében" elkövető, deklaráltan antiprotestáns, titkos hadsereggé.

A történelem olyan súlyos, hogy le kell tenni. Ez nehezebb, mint a fegyverletétel. Az ír ügy éppen olyan, mint az összes nemzeti kisebbségi konfliktus Európában: sérelmek története. Olyan história, amelyet ma újramesélve már mindegy, hogy kinek miben és mennyire volt vagy lehetett volna igaza. Ezt belátni is nehéz, nemhogy fölülemelkedni rajta: önmagán kell felülkerekednie annak, aki egyáltalán megpróbálja. És csak akkor sikerül, ha az ellenfél is képes önmagát legyőzni.

Az íreknek most sikerülhet, olyan külső okokból, amelyek a többi európai kisebbségi kérdés szempontjából is tanulságosak (ha nem is receptek). Az első, hogy minden érintett külső tényező (London, Írország és Amerika) egyöntetűen és kizárólag kiegyezésre ösztökélte a belső ellenfeleket. A másik az, hogy a mai terrorvilágban immár semmilyen nemzeti ügy sem mentség terrorra és nemzetközi bűnszövetkezésre. A harmadik az - és ez alighanem döntő elem! -, hogy a "többséget", a birtokon belül lévő felet is arra ösztönözte-kötelezte a külső befolyás, hogy engedjen-adjon a birtok ellen küzdő "kisebbségnek", legalább annyit, amennyi jár. S ha ez itt a XXI. század, akkor az igazságos hatalommegosztás, vele a pontosan kialkudott, érdemi, demokratikus autonómia a korábbi vesztesnek is jár. Nem adományként, hanem természetes jogként.

Amit fegyverrel nem sikerült, azt külső nyomás révén sikerült az IRA-nak elérnie. Ez is nagy tanulság. Kérdés, hogy a katolikus északíreknek sikerült volna-e mindezt fegyver nélkül is kiharcolniuk? Ha a baszkokat is nézzük, ugyanez a kérdés eldöntve látszik: mind az írek, mind a baszkok csak annyit - de sokat! - értek el, amennyire kiegyeztek a britekkel, illetve a spanyolokkal. Eközben fegyveres akcióik többnyire nem közelebb, hanem távolabb juttatták az ügyet a céltól. A koszovói albán felkelés első pillantásra ellenpélda, de csak látszólag: a fegyveres harcot az UCK is elvesztette Milosevicsékkel szemben, az albánok a külpolitikában külső támogatást nyerve és kiegyezést ígérve győztek.

Az ír eset újabb igazolása annak, amit mi Deák óta saját tapasztalatból is tudunk: minden nemzeti sérelem gyógyítása, minden kisebbségi jog kivívása azon múlik, mennyire sikerül kiegyezni. Önmagunkkal és a másik féllel egyaránt. És ehhez külső, nagyhatalmi segítség kell, amire a radikálisoknak soha nincs esélyük - igaz, a kiegyezést akaróknak sem mindig.