Az amerikai demokrácia (1835) a modern társadalomtudomány egyik alapműve, csak Vico és Montesquieu opuszaihoz hasonlítható. Akár elődeié, módszere ókori előképeket követ.

Ezek az előképek nálunk ma roppant gyanúsak, és mint mindent, ezt is "fasiszta" vagy "kommunista" címkével látjátok el. Ugyanis Tocqueville - nagy elődei nyomán - nemzeti karaktert rajzol (ez ugye szélsőjobboldali, sovén délibáb szerintetek), és erről a nemzeti karakterről azt gondolja, hogy a történetileg kifejlődött társadalmi intézmények formálják (ez pedig szerintetek vulgármarxista csökevény). Pedig ez a társadalomtudomány egyik alapkérdése: mitől olyanok a népek, amilyenek? Erre a válasz Arisztotelész óta ez: az intézményes rend teszi ilyenné vagy olyanná a népeket. A sokáig szabadságban élt népek jelleme különbözik azokétól, amelyek sokáig zsarnokságban éltek. Ez utóbbiak között sok a rút sybarita váz.

Föltárhatjuk, ahogy Tocqueville tette, a spontánnak, esetlegesnek és személyesnek tetsző állásfoglalások érdekes egybeesését korszakok, vidékek és osztályok szerint. Létezhetik és létezik nemzeti önismeret. Ám ez többnyire azt akarja erőszakosan levezetni, hogy miért lettünk szükségképpen épp ilyenek - és ki tehet erről. Ezért jó, ha külhoni utazók is vizslatnak bennünket.

Az utazók filozofikus beszámolója francia műfaj. Madame de Staël jeles könyve Németországról, Chateaubriand amerikai följegyzései, Marquis de Custine oroszországi útirajza (párhuzamára Tocqueville írásával nálunk legutóbb Zsigmond Anna figyelt föl: Eszmélet 66, 134-146), Taine és Élie Halévy könyvei Angliáról, Melchior de Vogüé esszéje az orosz regényről egészen Claude Lévi-Strauss dél-amerikai könyvéig (amelynek címe helyesen nem Szomorú trópusok, hanem Trópusi Tristia): ebből tanulták szorgosan önmagukat amerikaiak, oroszok, angolok s mások.

Tocqueville - mint tudjuk - arról nevezetes, hogy prófétának bizonyult Amerika tekintetében (saját hazájában persze nem). Megfigyelései javarészt ma is relevánsak, leíró értelemben is nagyrészt igazak voltak több mint egy évszázadig. Éppen innen látjuk, mennyire megváltozott Amerika és az egész világ. Amerika köztársaság volt, és birodalom lett. Számos bűnével és abszurditásával együtt is a szabadság otthona volt, the city on the hill. Ma a kormánya - nem a népe - a világot fenyegető legnagyobb veszedelem. Igaz, a nép "választotta": a nevetséges választékból. A mesterségesen előidézett tudatlanságot kihasználó manipulációval.

De Amerika - tanúsíthatom - még mindig őrzi a szabadság habitusát, még mindig a mindenen javítani akaró reformerek, a minden lében kanál, fáradhatatlan, önzetlen "javítók" (do-gooders), az önkéntes, ingyen dolgozó közszolgák, a "nagy ügyek" lelkes és áldozatkész fölkarolóinak a hazája. Minden manipuláció és cenzúra ellenére Amerikában a legnagyobb a szólásszabadság.

Nálunk Amerikáról csak mítoszok vannak forgalomban, mégpedig buta és gyűlölködő mítoszok. Mint minden idegengyűlölő "karakterológia", ez is kifordított önarckép. Az anyagias, atomizált, "lebutított", hamburgerzabáló, gagyitévé-mániás Amerika torzképe nagyon jól illik a mai Magyarországra. A mai Amerikára kevésbé.

Tocqueville-ben az a jó, hogy amit megfigyelt - és nála zseniálisabb megfigyelőt nem hordott hátán a föld -, azt elszakítva a tizenkilencedik század első felének amerikai viszonyaitól, alkalmazhatjuk a demokratikus modernség általános habitusára is, némi elővigyázattal. Tocqueville, akár Burke, Balzac, Carlyle és Taine, majd Max Weber, voltaképpen konzervatív volt, és fájlalta a lovagiasság korának alkonyát. Csodálata (és csodálkozása) egy olyan, akkor új rendnek szólt, amelytől kissé borzongott. A polgári rend legjobb ismerői az ellenségei voltak. A polgárság nagyságát Marxtól és Walter Benjamintól is tanulhatjuk.

De mindannyiuktól eltérően Tocqueville a demokratikus lelkiségről mond örökérvényűeket. Pszichológiai és történeti érzéke utolérhetetlen.

"Azt hiszem, a demokratikus népek természettől fogva kedvelik a szabadságot; minthogy önmagukra vannak utalva, keresik, szeretik, és fáj, ha el kell távolodniuk tőle. Az egyenlőség iránt azonban lángoló, telhetetlen, örökre szóló, lebírhatatlan szenvedélyt éreznek; egyenlőséget akarnak a szabadságban, és ha nem tudják kivívni, még a szolgaságban is azt áhítozzák. Elviselik a szegénységet, az alávetettséget, a barbárságot, de nem tűrik el az arisztokráciát. Ez minden korra áll, de legfőképp a miénkre. Minden embert és minden hatalmat, amely szembeszáll ezzel az ellenállhatatlan erővel, éppen ez az erő tesz tönkre és rombol le. Nélküle a szabadság ma nem szilárdulna meg, és ma a despotizmus sem uralkodhatnék."

Erre minden olvasó rábólinthat ma is. Ezt tapasztaljuk a világban: ez rombolja le az Egyesült Államok globális hatalmát, ahogyan véget vetett a brit birodalomnak és vetélytársainak, éppen Amerika hathatós közreműködésével.

"Mint minden forradalom, amely megváltoztatta a népek arculatát, azért tört ki, hogy szentesítse vagy sárba tapossa az egyenlőséget. Ha eltekintünk az emberek nagy megmozdulásainak másodlagos okaitól, szinte mindig az egyenlőtlenségre bukkanunk. Vagy a szegények próbálták elrabolni a gazdagok javait, vagy a gazdagok próbálták leigázni a szegényeket. Aki olyan társadalmi rendet tud létrehozni, amelyben mindenkinek van egy kevés óvni valója, és senki sem kíván túl sokat a máséból, sokat tesz a világ békéjéért."

Ez az a demokratikus bölcsesség, amely a huszadik század hetvenes éveitől feledésbe merült - az uralkodó osztály köreiben. Pedig még az újkonzervatívok is kezdetben az ingatlan-, gépkocsi- és részvénytulajdonos dolgozók alávetett, de a rendszerbe befektetni képes és befektetni kénytelen "szubaltern" résztársadalmát óhajtották megteremteni. Az underclass, a "mélyszegénység", az állandósult, strukturális munkanélküliség, a kirekesztett etnikai enklávék, az ebek harmincadjára került, éhező, de fölfegyverzett kontinensek léte a kapitalizmus erőszakos halálát jelentheti, de nem valaminő jobb társadalom, hanem a pusztulás, a fölbomlás, a barbárság irányában. Az arisztokrata Tocqueville nem hitt eléggé a kapitalizmus személytelen erőiben, azt gondolta, a polgári demokrácia egyenlősítő természete államférfiúi bölcsesség révén érvényesülhet. De az egyenlőség nem kiegyenlítő, hanem pusztító elvként születik újjá a perifériákon. És a centrumban?

"Nem azt rovom föl az egyenlőségnek, hogy az embereket tiltott gyönyörök űzésére ragadja, hanem hogy teljesen leköti őket az engedélyezett gyönyörök kergetésével."

Hát nem tökéletes? Csak lángelme írhat le ilyen mély, elegáns és ragyogóan igaz mondatot.

Bárki körülnéz mocskosan demokratikus hazánkban, láthatja: nem a "szélsőségekbe", hanem a konformista közhelyekbe pusztulunk bele. Nem az LSD, hanem a kisfröccs hívei fognak rohamosztagokba tömörülni. Nem a szertelenül kicsapongók, hanem az ájtatos képű, sunyi házasságtörők rontanak rá itt a szabadságjogokra.

"Olyan országban, amelyben jól láthatóan uralkodik a népfölség elve, a cenzúra nemcsak veszély, hanem óriási képtelenség is. Ha mindenkinek megadjuk a jogot, hogy kormányozza a társadalmat [szemben a közkeletű szamárságokkal, ez a demokrácia egyik legjobb, legfrappánsabb meghatározása, TGM], el kell ismernünk azt a képességét, hogy választani tud a kortársait lázban tartó különféle nézetek közül és fölismeri, mely tények ismerete lehet hasznos neki."

Nemcsak a szabadelvű polgárnak, hanem az egyenlősítő demokratának (én egyik se vagyok) is szívügye a szólásszabadság. A demokratikus polgári bölcsesség halála az a törekvés, ha különféle - gyakran őszinte és jó szándékú - erkölcsi irányzatok akarják tiltani azt, amit nem bírnak hallani. Az egyenlőség iránti "lángoló, telhetetlen, örökre szóló, lebírhatatlan szenvedély" fölborítja azt a rendet, amely nem ismeri el a szó szoros értelmében mindenki egyenlő jogát a korlátozatlanul szabad beszédre.

A szabad beszéd látszata azonban a nyílt cenzúránál is rombolóbb. Ha az "egzisztenciális félelem" tartja vissza az embereket az őszinte, merész szótól, az borzasztó. De a közösség vélt érdekének féltése, a környezetünkkel való összhang gyáva igénye azt okozza, amit látunk: az eredetiség, az invenció, az ihlet, a meglepetés, a váratlan intuitív ugrás kihalását. A hagyományt ilyen társadalomban nem lerombolják, hanem elfelejtik.

Ahogy Tocqueville-t, Keményt, Eötvöst is. Meg magunkat.