Aligha ismeri föl a játékok legtöbb eseményének otthont adó parkot, amelynek közepén, ha kissé megkésve is, de 1987-ben végre fölépült a földet 45 fokos szögben fixírozó, egykoron nyilván a láng "őrzésére" megálmodott torony, s feltehetően rácsodálkozik a Nagy Ó-nak becézett stadionra is - Németh Miklós gerelydiadalának színpadára -, amelyet esztendőkkel ezelőtt óriásponyvával borítottak be a kanadai futballmeccsek közönségének legnagyobb megelégedésére. Egyvalami nem változott csak: az 1976-ban aranyérmet szerző nemzetek dicsőségére állított obeliszk körül lengedező zászlósor összetétele. A piros-fehér-zöld lobogót persze ottjártamkor is cibálta a már nemcsak menetrendszerű felhőszakadást, hanem viharokat is magával hordó szél, a kanadaiak juharlevelesét ellenben sehol nem találtam. Az ifjú gájd röstelkedve okosított ki: "A mi zászlónk keresgélésére ne pazaroljanak sok időt, mert ez volt az első olimpia, amelyen a házigazda nem szerzett egy első helyet sem..."

Van egy jó hírem: a "vizes" világbajnokság pólótornáján sem lesz aranya a vendéglátónak.

A történetet onnan illik kezdeni, hogy a jelek szerint errefelé valahogy mindig sikerül Faragó Tamásnak. Hetvenhatban Szívóssal, Csapóval és a többiekkel, most, a női válogatott szövetségi kapitányaként - még ha kissé pikáns is az összevetés - Stieberrel, Valkaival és társaival. Merthogy a Kanada elleni vb-elődöntő első két percét leszámítva olyan baráti hangulatban verte laposra riválisát a magyar csapat, hogy akár a Palatinuson érezhette magát a nézősereg (sereg, bizony: én női vízilabdameccsen egyszer láttam megközelítőleg ennyi embert, a 2001-es Margit-szigeti Eb-döntőn). Az említett izgalmak idején 1:1-re állt a találkozó, aztán viszont csak azért nem dőltünk hátra a tribünön, mert a székek még mindig csuromvizesek voltak a monszun sújtotta területekre hasonlító québeci városban. A mérkőzés kapcsán Stieberé és Valkaié mellett Drávucz, Pelle, Zantleitner és Horváth kapus nevét is illik megismertetni azokkal, akik mostanáig kevesebb figyelmet fordítottak e szép sportág női változatára, s ugyanígy el kell mondani: a várakozások dacára rendkívül korrekt bíráskodás mellett zajló meccs negyedik negyedében már az is belefért, hogy a lányok megengedjék a vetélytársnak a följebb kapaszkodást. Így lett 9:5-ről a semmivel sem lebecsülendőbb 9:7 a vége, minek nyomán Faragó - mint az ellenfelét kiütő bokszoló - a lelátó mind a négy irányába mélyen meghajolt, majd az újságírók elé sietett, és közölte: "Az mindig nagy élmény, ha valakit a fatornyos falujában sikerül legyőzni." Hozzátette még, hogy a mostani csapat lélekben sokkal erősebb, mint a tavalyi olimpián lebőgő volt, továbbá hogy nem lepte meg a győzelem, mivel "mi tudunk vízilabdázni, a kanadaiak nem tudnak, csak videóról meg könyvekből tanulgattak".

Mindezek után szerintem töltsön el bennünket bizakodással, hogy a pénteki - otthoni idő szerint este fél kilenckor kezdődő - döntőben a Kanadától nem túl távol fekvő Egyesült Államoknak a csoportmérkőzések alkalmával egyszer már legyőzött válogatottja következik.

A remény él a Drapeau parkban egy házzal odébb, az úszók medencéjében is. Igaz, az egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar küldöttség ezúttal egyszemélyes, ám az az egy személy kifejezetten gyors. Ez még akkor is így van, ha a száz háton bronzérmes Cseh László a második legerősebb számának mondott kétszáz vegyesen - noha a legjobb idővel került a középdöntőbe - a következő "körben" csak a rangsor negyedik eredményét (2:00,12) érte el a két amerikai, Lochte és Phelps, valamint a litván Janusaitis mögött. A versenynek ugyanebben a szakaszában lényegesen szerényebb teljesítményt nyújtott a kétszáz pillangón szereplő két magyar lány: Jakabos a tizenkettedik (2:11,82), Boulsevicz a tizenharmadik időt (2:12,30) produkálta, úgyhogy amikor a döntőt rendezték, ők nyugodtan grasszálhattak volna a belváros felhőkarcolói között. Bodor Richárd még eddig sem jutott el: a kétszáz mell előfutamában a lajstrom huszadik idejével búcsúzott (2:16,82).

S hogy egy kicsit túlnézzünk a magyar táboron: a keddi "pihenő" után a szerda sem múlt el világcsúcs nélkül. A férfiak 800 méteres számában az ausztrál Grant Hackett 7:38,65-öt repesztett, s a kezdeti bizonytalankodás után már kezdte fölfogni, mi történt vele, mire a többiek megérintették a falat. De semmi kétség, nála is boldogabb volt a német Mark Warnecke, aki öt évvel ezelőtti Eb-győzelme óta nem nyert semmit, egészen mostanáig: az ötven mellen aratott siker értékét növeli valamelyest, hogy azt harmincöt esztendősen érte el.

Cseh döntőjéről és a magyar pólós fiúk görögök elleni elődöntőjéről az ismert körülmények okán most még nem tudok beszámolni, legföljebb reményemet fogalmazhatom meg: csak az idő tolódott el, más semmi sem...

EREDMÉNYEK

Úszás. Férfiak. 50 m mell: 1. Mark Warnecke (német) 27,63, 2. Gangloff (amerikai) 27,71, 3. Kitacsima (japán) 27,78. 200 m pillangó: 1. Pawel Korzeniowski (lengyel) 1:55,02, 2. Macuda (japán) 1:55,62, 3. Wu Peng (kínai) 1:56,50. 800 m gyors: 1. Grant Hackett (ausztrál) 7:38,65, világcsúcs, 2. Jensen (amerikai) 7:45,63, 3. Priljukov (orosz) 7:46,64. Nők. 200 m gyors: 1. Solenne Figues (francia) 1:58,60), 2. Pellegrini (olasz) 1:58,73, 3. Lillhage (svéd) és Yang Yu (kínai) 1:59,08-1:59,08.

Vízilabda. Nők. Elődöntő: Magyarország-Kanada 9:7, Egyesült Államok-Oroszország 10:8.

Montreal, július 28.

Önfeledt hölgykoszorú