Na jó, tanultunk a kalandból, felfedező útra indultunk a part mentén. (Az sem egyszerű…) Pár kilométer (pár óra?) után találtunk is egy nyílást a nádasban, annak végén kétméteres Balaton-bejáratot: mi, a gyerek, kutya végre letanyáztunk. Itt se volt egyszerű (hová ülsz? Iszapba, sáros fűbe - nem baj.) Kutya örvendezik, családi cirkusz elnapolva, a harmincöt fokkal dacolva van.

Igen ám, de jön egy kalapos bácsi, már messziről integet a lapátjával, hogy ez egy magánpart, hogy képzeljük mi aztat? A kutya már ugrana, de szerencsére addigra többen is lettünk – kutyások, gyerekesek, nagymamák stb. – a bácsit leugattuk: demokrácia, a Balaton mindenkié. Visszavonult.

Mér nincs kutyás strand? – kérdeztem magamban. Zabosan, de aztán elképzeltem: a kutyás strandot teleszarják, nincs, aki tisztítsa, a jónép nem pucolja el maga után, a gyerek belelép, felnőtt belefekszik. Meg hát itt a szerzett jog: ha már rés van nádasban, az magánterület. Ott stég van, vitorlás, csónak, meg tulajdon. A Balaton nem mindenkié. Belépőjeggyel se lehet akármit. Ami rendben is van, kutyás szívjon, mint a torkos borz, csak néha kínos.

Inkább dühöngök a Balatont körbejáró kerékpárúton is. Mert hogy ki van táblázva Keszthely felé is, Tihany felé is, hogy „Kerékpár út Tihany” – közben nincs semmi, a kamionok között kacsáznak a srácok, német nagypapák, holland naivok. Majd valahol Zánka után lesz külön út. Addig csak virtuális a bringapálya, meg a táblákon (térképeken) virít. Ungarische Wirtschaft.

Ja, este későn – nyolc felé – már lehet strandra menni a blökivel, - ez a kutyások bosszúja. A csuromvíz állatot aztán becsomagolják – törülköző – a kocsi csupa víz belülről. De így, éjszakai műszakban, legalább mindenkié a Balaton.

alma blogja