Mitől fél ma Diurnus?
- A kíváncsiság mestersége című, három kiadást is megért kötetében azt írja: "Érdekek fölött lebegő sajtó nincsen". Önnek, aki hatvan éve van a pályán, mi a véleménye: létezik független sajtó?
- Nincs. Nemrég a washingtoni tudósítójuk, Horváth Gábor remekül összefoglalta egy írásában, mi ez a "nincs" a gazdag amerikai sajtóban. Pénz van, de függetlenségről szó sincs. Minálunk ritkább a garas, de a többi majdnem ugyanúgy működik. Van még némi politikai média, meg van piaci, szolgáltató-szórakoztató médium. A bulvár most elhódít mindenkit, akit lehet, főleg azokat, akiknek "elegük van a politikából". Persze, kényelmesebb megcsömörleni tőle, a lusta morál pedig kedvez némely politikusnak.
- Milyennek látja ma a minőségi sajtó helyzetét?
- Drágul, sorvad, és habozik. Rendelés nélkül érkező írás már csak a vitaoldalakon olvasható. Mikszáth, Ady, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Márai és társaik, akiktől oly remek volt egykor a magyar sajtó, vajon ma sorba állnának a Fórum oldal küszöbén? A mai legjobbak legföljebb annyival gyöngébbek, amennyivel az olvasótábor is romlott. Fölkérés nélkül beküldött írás csak körülbelül minden harmincadik oldalon jelenik meg. Spórolni kell a béralappal, minél többet kell kisajtolni a minél kevesebb, kiszolgáltatott belső munkatársból. A honi és külföldi tudósítói hálózat szakadozik. Szerintem tragikus válságba fordult a magyar nyomtatott sajtó és a rádiózás. Egyre vékonyabb a tartásos, színvonalas, a nemes értékű réteg - ennek is csökken az olvasottsága, hallgatottsága -, s tudjuk, közben mi "dagadozik" a helyében. Ma már simán lehet szürke stílussal, nyelvhelyességi és nyelvtani hibákkal, helyesírási vétségekkel szerepelni a magyar médiában. Az erős rádiókban is már analfabéta fülű-nyelvű szövegelések tanúi vagyunk. Nem sorolok példákat, mert szégyellem őket. A televíziózásról nem is beszélve. Bár a közszolgálatiban - például az esti kulturális műsorokban - igen jó jeleket is látok.
- Milyen állapotban van a mai közírás, a publicisztika?
- Kiváló publicista még mindig több van, mint remek szónok a politikusok között. Nagyobb baj, hogy kevés az igényes olvasó. Több lehetne, és a komoly sajtó sem tűnne el, ha nem bulvártörekvésekkel igyekezne kapaszkodni az olvasóiba, hanem tényfeltáró, oknyomozó riportokkal. Ez persze drágább a kannás bornál. Én nem a bulvárt szidom, inkább a politikai hecclapokban újjászülető, gyilkos revolver-újságírást.
- Sokunk helyett írta: Az emberiség megismeréséhez mindig fel kell tudni tenni néhány kérdést. Például: "Mitől félsz?" vagy: "Mire vagy kíváncsi?" Az újságíró köteles "üzemszerűen" kíváncsi lenni. Üzemszerűen kérdezem: mitől fél ma Diurnus, és mire kíváncsi?
- Attól rettegek, hogy a hatalom nehezen áll ellen lehetőségei csábításainak. Jelképesen: nem egy politikai csoporttól - hanem némely markáns emberük cinikus, őrjöngő dölyfétől félek. S attól, hogy erősebb lesz a mi félelmünk a nyomortól, az erőszaktól, mint bátorságunk az érték- és érdekvédelemre. Kíváncsi meg arra vagyok, hogy megállíthatja-e valaminő szellemi vakcina a műveletlenség, a pofátlanság, az erőszakos hatalomszerzés járványát. Kialakul-e új, erős értékelvűség.
- Nehéz röviden válaszolni rá, mégis érdekel a véleménye: milyen helyzetben van az erdélyi magyar irodalom?
- Csaknem tizenhét évig a kolozsvári irodalmi-művészeti hetilap, az Utunk szerkesztője voltam, majd az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi főszerkesztője. Még mindig sok ott a barátom. Rendszeres olvasmányom a Látó, A Hét, az Irodalmi Jelen, no meg az Erdélyi Riport, a Krónika, a Nyugati Jelen. Az Irodalmi Jelen Könyvek Kiadónak Anavi Ádám válogatott életművét - Fejtő Ferenc soraival a kötet élén -, Ferencz Zsuzsa pompás Kik és Mik kötetét szerkesztettem, utószavaztam, zsűrielnöke voltam az Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen nagy hatású novellapályázatának: százharmincöt pályázat futott be. És most értesültem, hogy erdélyi irodalmi díjat vehetek át augusztus elején. Talán a Svájci Villa című regényem újabb - a két német kiadással ötödik -, a Babits Kiadónál megjelent kiadása okán. Szó van az Apám könyve című kisregényem negyedik kiadásáról, talán együtt a Kék folt című kisregény újabb kiadásával. Ezeket még mind ott írtam. Most annyi, igen tehetséges fiatal tűnt fel Erdélyben, mint amikor Farkas Árpád, Magyari Lajos, Vári Attila, Csiki László, Király László és még jó néhányan szinte egy bolyban jelentek meg. Talán van ott annyi gálickő, hogy a magyar filoxéra - a politikai szektásodás - ne pusztítson.
