Az idén új érettségi és felvételi rendszert vezettek be. Ennek eredeti logikája az volt, hogy ne az egyetemek, főiskolák, de ne is a középiskolásokat négy éven át tanító tanárok döntsék el, kinek mennyit ér a tudása. Az egyetemek azért ne, mert régóta egyértelmű volt, hogy a felvételi követelményei kényszerítik ki az elborzasztó mennyiségű adathalmaz bemagoltatását. Az adott osztályban tanító tanárok pedig azért ne érettségiztessenek, mert ők a középiskolai időszak végén már abban érdekeltek, hogy minél több tanítványukat minél jobb helyre vegyék fel. Az eredeti - logikus és jó - elgondolás az volt, hogy független bizottság előtt, egységes középiskolai anyagból emelt szintű érettségit kell tenniük mindazoknak, akik tovább akarnak tanulni.

Ezt a felsőoktatási intézmények akadályozták meg, amikor kiharcolták, hogy mindegyikük maga döntse el, megköveteli-e az emelt szintű érettségit, vagy megelégszik a középszintűvel. A legtöbbjük elfogadta a középszintűt, mert attól féltek, a diákok majd a könnyebb ellenállás irányába mennek, és aki ragaszkodik az emelt szinthez, annak nem lesz elég hallgatója. A diákok meg attól féltek, hogy egy független bizottság előtt túl nehéz lesz megfelelniük - így aztán a döntő többség valóban a középszintű érettségit választotta.

Hónapok óta látszott: hisztérikus taktikázás folyik mind az egyetemek, mind a diákok (és főleg a szülők) oldaláról. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy aki jól szerepel az emelt szintű érettségin, és megszerez két nyelvvizsgát, annak az esélyeit nem csorbíthatja semmi sem. Józan ésszel tudni lehetett azt is, hogy a tavaly jelesen érettségizettek nem rohanják meg tömegével az egyetemeket. Hiszen aki az idén jelesen, de nem százszázalékosan érettségizettek esélyeit ronthatta volna, az nagy valószínűséggel már tavaly bejutott. Kivéve persze néhány felkapott, slágerszakot, ahol - a munkaerő-piaci kereslettől úgyszólván függetlenül - sokszoros a túljelentkezés, és sok az olyan jelölt, akinek semmilyen más szak nem jó, a családjának pedig van lehetősége finanszírozni a sorozatos próbálkozásokat. Meggyőződésem, hogy a nyilvánosság előtt kifejlődött hisztériát ez a szűk, de befolyásos csoport gerjesztette. Segítségükre voltak azok a felsőoktatási vezetők, akik a kialakult botrány segítségével igyekeztek kicsikarni - számos esetben eredményesen - a keretszámok munkaerő-piaci oldalról indokolatlan növelését. Növelte az izgalmat, hogy a vártnál könnyebbek voltak az érettségi feladatok mind az emelt, mind a középszinten, így jobbak lettek az eredmények, általában jóval magasabbak a pontszámok, mint a korábbi években. A saját pontszámukat megismerve sokan biztosak voltak benne, hogy bejutnak az első helyen megjelölt, legjobban vágyott szakra - aztán kiderült, hogy ehhez 130 pont sem volt elég. A második, harmadik helyen megjelölthöz persze igen - de kit vigasztal ez a történtek után?

Kár lenne, ha az oktatási kormányzat a botrány hatására meghátrálna. Az igazi gond ugyanis nem a problémamegoldó gondolkodás felé elmozduló érettségi-felvételi rendszerrel van, hanem előtte és utána. A középiskolában nemcsak érettségiztetni, hanem tanítani is másként kellene ezentúl. Az egyetemen pedig - bármennyire nehéz is a vágyaikban csalódottaknak elfogadniuk - nem az a legfontosabb, milyen szakra veszik föl az embert, hanem az, hogy tud-e majd mit kezdeni a diplomájával, mire megszerzi.