Atlaszok, roggyant térdekkel
Itt az idő, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) tizenkét éve működő, megcsontosodott működésén változtatva új energiákat szabadítsunk fel - mondta érdeklődésünkre Harsányi László, a szervezet elnöke. Tudomásunk szerint a változtatás szándéka régebben megfogalmazódott, a döntés jó ideje vajúdik. Idézzük fel először a kezdeteket.
Az NKA az európai demokráciákban bevált mintára, állami kultúratámogató intézményként jött létre 1993-ban, a költségvetéstől elkülönülő alapként. Szervezete, működése alig változott, a kulturális járulékból befolyó bevétele azonban időközben lényegesen bővült: az idei terv szerint már meghaladja a kilencmilliárd forintot. (A szám azonban óvatosan kezelendő, mert tavaly is egymilliárddal kevesebb folyt be a tervezettnél.) A kulturális támogatások pályáztatása 16 állandó, szakkollégiumnak nevezett zsűriben történik - szépirodalmi, színházi, zenei, képzőművészeti, közművelődési és így tovább -, amelyek munkáját egy főbizottság felügyeli, élén az elnökkel. Ez több mint 150 szakértőt, kurátort jelent, akik kiegészülnek az igazgatási, ügyviteli és egyéb feladatokat ellátó 76 alkalmazottal. Ez a 230-250 fős csapat elvileg komoly befolyást gyakorol a hazai kulturális élet szinte valamennyi területére azzal, hogy különféle célokra pénzt oszt a pályázóknak.
Jól jellemzi a helyzetet, hogy a támogatási igény az utóbbi öt-hat évben erőteljesen megnőtt: az 1999-ben és 2000-ben beérkezett tízezer körüli pályázat 2004-re már csaknem tizenötezerre emelkedett, az összes pályázati igény pedig 28 milliárdra az öt évvel korábbi 12 milliárdhoz képest. Tavaly 8133 kérést támogattak, összesen 8,7 milliárd forinttal.
E számok árulkodnak a fő gondokról is. Arról például, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik az NKA-ra, mert mind kevesebb pénzt kap a kultúra az egyéb (állami, gazdasági, civil) forrásokból. A nyomásnak engedve a kurátorok általában kénytelenek szétaprózni a támogatásokat, gyakran a pályázó kulturális intézmények működtetésének finanszírozását is úgy-ahogy átvállalni. Az NKA-elnök nincs egyedül azzal a véleményével, hogy ez rossz gyakorlat. Nem szabadna pályázatokhoz kötni, hogy a színházak előadásokat tartsanak, a múzeumok kiállításokat rendezzenek, a kulturális folyóiratok megjelenjenek - tehát az intézmények alapvető feladatukat teljesítsék. Márpedig az NKA-támogatások egyharmadát ezek viszik el. A mindenkori kormányzat ezzel áttolja az állami kötelezettség és felelősség egy részét az NKA kurátoraira. A dolog mögött egy eldöntetlen kultúrpolitikai dilemma húzódik meg, tudniillik, meddig terjedjen az állami (és persze az önkormányzati) felelősség a kulturális intézmények működtetéséért. Manapság úgy tűnik, az NKA-kurátorok csenevész Atlaszokként próbálják tartani a terhet, mindinkább rogyadozó térdekkel.
A mecénásszervezet átalakításának hónapok óta készülő terve szerint vissza kellene térni ahhoz, hogy az NKA hivatása nem egy bizonyos intézményi kör finanszírozásának hosszú távú megoldása és ezzel együtt a művészek, kulturális szakemberek szociális helyzetének javítása, hanem egy fontos kultúrpolitikai szerep teljesítése. Ez utóbbi jelenti az új (korosztályi vagy irányzatos) kezdeményezések, értékek segítését és a kulturális hátrányok, egyenlőtlenségek enyhítését egyaránt. Ehhez azonban orientáló pályázatokat kell kiírni, amelyek világos, érthető célokat fogalmaznak meg.
A jövő év január elsejétől bevezetni tervezett reformnak ez sokkal fontosabb eleme, mint az eddig már némi nyilvánosságot kapott vita arról, hány kollégium döntsön a pénzek elosztásáról. Egyébként a jelenlegi 16 szakkollégium helyett az elképzelés szerint 12-13 maradna. A kurátorok összeférhetetlenségét sokkal szigorúbban tiltanák. Pályázó intézmény, szervezet képviselője nemcsak a döntésben, a pályázati kiírásban sem vehetne részt a jövőben.
