Elöljáróban: levelének számtalan megállapításával egyetértek. A magyar közoktatás súlyosan túlszabályozott, adminisztrációja "eszeveszett", mint ön írja, és szenved az ellenőrzések szövevényes formáitól (miközben panaszként halljuk: az a baj, hogy "Gazsó" - 1985! - "fellazította" a magyar iskolát, megszűnt a szakfelügyelet, nincs elég rend, nincs elég ellenőrzés).

Miről szólt rövid levelem?

Arról, hogy a dolog érdemi részét nem érintő, hónapok óta előkészített, szélsőjobbról inaugurált politikai komplottnak ne engedjen a miniszter. (Csak zárójelben: a Népszabadság kiszerkesztette a szövegemből azt a fél mondatot, hogy az új érettségi kormányciklusokon áthúzódó erőfeszítések eredménye! Mint ön is jól tudja, az előkészítés több mint nyolc éve folyik töretlenül, régóta tudjuk - tudják a gyerekek, szüleik, a tanárok, az iskolák -, hogy 2005-ben lesz az első emelt szintű és kompetenciákat számon kérő érettségi. Pokorni Zoltán többször nyilatkozta, hogy egyetért mindezzel, az ő minisztersége idején is töretlenül folyt az előző Magyar Bálint-ciklusban megkezdett munka. (Pokorni tanár úr most is csak azt kifogásolta, hogy nem kötelező az egyetemi felvételhez emelt szintű érettségit tenni, de neki is tudnia kell, hogy az autonóm egyetemek közölték: ők nem fogják megkövetelni! Illetve: egyesek ezt kijelentették, mire mások félve, hogy hallgatói létszámuk csökken, követték őket.) Ugyanakkor pedagógus kollégáimtól tudom, hogy a tanárok egy részében erős volt az ellenállás - mint minden a közoktatást érintő újítás esetén -, és sokan sokszor, rendszeresen mondogatták a felkészülést sürgető kollégáknak: úgyse lesz ebből semmi! Úgyhogy most a főbaj talán kettős; egyrészt az, hogy lett, másrészt az, hogy ha lett, akkor "szoclib" kormányzás alatt lett... További baj: ha netán sikeresnek, jónak bizonyul. (Talán tanár úr is tudja, hogy igen jónak tartott, nem politizáló iskolák évzáró tanári értekezletein igazgatók és tantestületek jónak, sikeresnek értékelték az új érettségit.)

A magyar iskolai élet szerintem nem most "rohan a teljes ellehetetlenülés felé", hanem mintegy nyolcvan éve kezdte meg ezt a futást, és mára már meg is érkezett az ellehetetlenülés állapotába.

Hogy nekem mekkora szerepem van "miniszterem mentalitásának félrecsúszásában"? A Népszabadság hasábjain egyszer már szembesültem a váddal, hogy "Pokornitól Magyarig" vagy Magyartól Pokorniig mindenkinek rossz szelleme, "főtanácsadója" vagyok. Hadd mondjam meg: nem tartoztam, és nem tartozom bele egyik miniszter - egyébként pontosan nevesíthető - tanácsadói körébe sem. Ha véleményemet kérték, megmondtam - de a dolgok általában nem az én véleményeim szerint alakultak. Ugyanakkor: mindig is nagyra becsültem mindazt, amit "gyermekközpontú" szemléletmódnak láttam mindkét miniszter felfogásmódjában, és valamennyi kormányciklusban vitattam a centralizációt fokozó, illetve a felvilágosult abszolutista intézkedéseket.

Azt nyilván tanár úr is tudja velem együtt, hogy a közoktatás a legnehezebben mozduló társadalmi "alrendszerek" egyike. Itt valódi eredményt csak széles körű - és, igaza van, széleskörűen megvitatott - társadalmi konszenzussal lehetne elérni, türelmes, egy irányba ható, minimum másfél-két évtizedes erőfeszítéssel. (Lásd: finn példa.)

Ha tanár úr úgy látja, hogy én "még az ország tizenöt legnormálisabb tanárát is tisztességtelennek" tartom, hogy fölényeskedek - a Taní-tani-ban, titoktartásügyben írt vitacikkemben -, ez valóban fájdalmas vád számomra, és míg egyfelől biztos elhibáztam valamit stílusban vagy fogalmazásban, másfelől úgy látom, hogy minden ilyen vita reménytelen. Olvastam az ön vitacikkét is a folyóiratban, és csak ez a reménytelenség - és a lustaság - gátolt abban, hogy egyébként érdekes és ott is sok igazságot tartalmazó cikkének erre a részletére reagáljak. De most hadd mondjam el - ha reménytelenül is -, hogy mire gondoltam. Arra, hogy ha akadna egy gyerek, aki kétségbeejtő helyzetében senkihez nem tud fordulni gondjával (például a kamaszkorban nem ritka öngyilkossági késztetésének, illetve depressziójának vagy éppen bármiféle függőségének gondjával), de úgy látja, hogy a "jelző sikoly"-t egy tanára felé még próbaképpen megeresztheti, az tudjon róla, hogy a törvény is védi titkát, ha tanárjára rábízza is. Nem azért, mert a tanár különben elmondaná (azaz: "tisztességtelen"), hanem azért, mert ez a biztosíték és garancia is növelheti, ha akárcsak egy-két százalékkal is, annak esélyét, hogy a gyerek megnyilatkozik! És ez: életmentő lehet!

Bizonyára infantilizmusomból - mely ellen sokat küzdöttem, de végül is leküzdhetetlennek találtam - következik, hogy míg a gyerekek szempontjából viszonylag könnyen tudom szemügyre venni a világot (és a problémákat), a felnőtti szempontokra szinte "vak" vagyok. Ebből következik az is, hogy minden álláspontom - a miniszternek írt levéltől kezdve a titoktartási ügyig - "erről az oldalról", gyerekoldalról van megfogalmazva. (Erről az oldalról tartom lelki-szellemi - és nemegyszer testi - szempontból betegítőnek, sőt, amivel már sok felháborodást sikerült kiváltanom, "gyilkos"-nak a mai magyar iskolát, melyben általam nagyra becsült és kitűnőnek megismert tanítók és tanárok is a gyerekekkel együtt szenvednek. Ugyanakkor: igen, a magyar pedagógustársadalom egy másik részét erősen kontraszelektáltnak látom, és gyerekellenes beállítottságúnak.)

Kedves Tanár Úr! Most sem remélem, hogy sikerült volna közelíteni oly sok mindenben megegyező, de egy-két ponton - meggyőződésem szerint: a félreértések jegyében - diametriálisan eltérő álláspontjainkat. De ha ön csak negyedannyi, az ön számára is elfogadható szempontot és megítélést talál az én szövegemben, mint amennyit én találtam az önében, már nem volt hiábavaló a levélváltásunk.

Egyébként is meggyőződésem, hogy ugyancsak jót tenne szerencsétlen, hektikussá felizgatott és mentálhigiénésen folyamatosan rongált, roncsolt közállapotainknak, ha képesek lennénk egymástól eltérő véleményeket egymás iránti személyes megbecsülésünk fenntartásával egymás mellé helyezni, és hagyni létezni - lélegezni - őket abban a hitben és tudatban, hogy bármiféle igazság (és valóság!) csakis egyszerre több oldalról szemlélve fedezhető fel, még ha teljes megismerésre soha nem is tudunk eljutni.

Köszönöm, ha végigolvasott (és köszönöm fiamnak küldött jókívánságait, talán ennek is tudható be, hogy tényleg jól érettségizett), és a legalább részleges megértés reményében üdvözli:

A szerző pszichológus