A jó hír az, hogy elődjeivel ellentétben - akik nem voltak szükségszerűen első osztályú közgazdászok vagy világszínvonalú banki szakemberek - végre egy nagyon sikeres, politikához értő üzletember vezeti Magyarországon a gazdaságfejlesztési, kereskedelmi és közlekedési ügyeket.

A rossz hír viszont az, hogy merész politikai nézeteit a választási ciklus utolsó évében fejti ki. Mindenesetre jobb későn, mint soha. Pontosan azt mondta, amit ki kellett mondani, amikor rámutatott az előző kormányok esztelen osztogatási programjainak csődjére, és felhívta a figyelmet az államnak az állampolgárok magánszférájába való romboló beavatkozására. Gratulálok!

Az optimista értékelés, amit Kóka a fiatal generációnak a magyarországi változások csigatempójával szembeni növekvő türelmetlenségéről ad, pontosan a lényegre tapint. Valóban mély szakadék van a fiatalabb, jól képzett és több nyelven beszélő magyar generáció és az idősebb, lelkileg az újraelosztásra hangolt, az államtól függő és örökké elégedetlen nemzedék között. Az utóbbiak inkább a fenyegetést, mintsem a növekedés és a fellendülés lehetőségét látják a jövőben. Legfőbb ideje, hogy egy vezető pozícióban lévő személy emlékeztesse a nyilvánosságot arra: a fellendülés és a valódi civil társadalom felé vezető úton azok a kockázatot vállaló üzletemberek hordozzák a hátukon az országot, akik a hónap első napján óramű pontossággal kifizetik alkalmazottaikat. Nem pedig - ez az én megfogalmazásom - a felduzzasztott állami szektorban ülő, begyepesedett, gazdasági motiváció nélküli állami hivatalnokok parazita serege, amelyet csak az "ingyenebéd" érdekel.

Meglepett a magyar gazdaság különböző szektorainak a hatékonyságára vonatkozó igen optimista értékelés. Egy még nem publikált tanulmányomban részletesen kifejtettem, hogy a teljesen vagy részben külföldi tulajdonban lévő gazdasági szektor teljesítménye (termelékenysége, nyereségessége, értékteremtő képessége) lényegesen magasabb, mint a magyar kis- és középvállalkozásoké. Javaslom, hogy a miniszter úr szíveskedjen újra ellenőrizni mindkettőnk adatait, különös tekintettel az 1990 és 2005 első negyedéve között Magyarországra érkezett közvetlen külföldi befektetések összegére! Az én számításaim szerint ez 2002-ig hozzávetőleg 30 milliárd dollár volt. Kétlem, hogy az elmúlt három évben ez további 25 milliárd dollárral (vagy 20 milliárd euróval) növekedett volna.

Abban viszont nincs vita köztünk, hogy az állami tulajdonú szektor tragikusan alulteljesít - mint Kelet-Európában mindenütt.

Mindez azonban nem mond ellent a Magyarország növekvő versenyképességére vonatkozó állításoknak. A figyelemre méltó írországi kivételtől eltekintve Európában - sem Keleten, sem Nyugaton - nincsenek "gazdasági tigrisek". Európát - gazdaságpolitikája szempontjából - inkább jól táplált, szelíd házimacskák közösségéhez hasonlítanám, kiknek bürokrata gazdáit már nem érdekli az egérfogás. 40 százalék feletti jövedelemadók és 25 százalékos áfa mellett miért is törődne a politikailag felelősségre vonhatatlan állami bürokrácia a versenyképességgel?

"Mi az üzleti életben keményen versenyzünk, de a fair play, a bizalom, az együttműködés készsége megvan bennünk. Miért nincs ez meg a képviselőkben?" Kitűnő kérdés. A szerző ismét a fején találta a szöget! Noha nagy kísértést érzek, hogy részletes választ adjak (most dolgozom egy ilyen tárgyú könyvön), mégis hadd mondjam azt, hogy az 1990 óta működő magyar politikai elit veleszületetten alkalmatlan arra, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyeket a miniszter úr joggal kér számon. A magam részéről a közeljövőben nem várok csodát a két fő politikai párt egyikének vezetőitől sem, akiknek az lenne a dolguk, hogy pozitívan reagáljanak az Ön nagyon is kézenfekvő fölvetésére. Miért? Rövid válaszom a következő:

A múlt legterhesebb öröksége a gazdasági elmaradottságon túl a "megkövesedett" újraelosztó, antikapitalista és vállalkozásellenes közéleti beidegződés és gondolkodásmód. Ez jellemzi a politikai hatóképességétől megfosztott és a közügyektől magát távol tartó közvéleményt, a köztisztviselőket s különösen a bal- és jobboldali, átpolitizált és az ország súlyos államháztartási gondjait egyrészt nem értő, másrészt figyelmen kívül hagyó értelmiségieket. Azok a piacbarát és erősen szabadpiaci irányultságú, alapvetően angolszász jellegű beállítódások, amelyeket Ön keres, Magyarországon egyszerűen nem léteznek, és, ami azt illeti, Nyugat-Európa nagy részében sem.

Amikor a túlméretezett parlamentről és a 26 ezer fizetett önkormányzati képviselőről beszél, csak a jéghegy csúcsát említi. Mi a helyzet a több mint 800 ezer közpénzből fizetett alkalmazottal? Mi a helyzet a politikai kinevezéssel, mindenféle (természetesen "nem politikai") közintézményekben elhelyezett pártkatonák kisebb seregével? Mi a helyzet a nagyvállalatokban állami vétójogot biztosító "aranyrészvényekkel"? Mi a helyzet az állami közigazgatás minden szintjén politikai kinevezéssel elhelyezett, szakmailag alkalmatlan tisztviselők megdöbbentően nagy arányával? Komolyan azt várja a miniszter úr ezektől a lumpen hivatalnokoktól (Lumpenbeamter), hogy a kicsi, takarékos kormány, a csökkentett adózás és a közterhek igazságos elosztásának bajnokaivá váljanak?

Sajnos, hozzátartozik a képhez a banki csalással kapcsolatos, többéves, változatlanul eredménytelen pereskedés, a nagy volumenű sikkasztás, a bírósági úton végrehajthatatlan szerződések, a széles körben elterjedt korrupció a közigazgatás minden szintjén és így tovább. Ebben nem a jog által gyengén támogatott magyar vállalkozók, hanem azok a politikusok a bűnösök, akik az EU-konformitásról prédikálnak, de ezekben az ügyekben mégsem tesznek szinte semmit. A magyar vállalkozók is az ellentmondásos szabályozások, a megalapozatlan bürokratikus beavatkozások és a kormányzat minden szintjén megmutatkozó vállalkozásellenes attitűdök áldozatai. Az átültethető ismeretekkel rendelkezők, például az orvosok, a mérnökök és más szakemberek, akik "a lábukkal szavaznak" és növekvő számban Európa más részeiben vállalnak munkát, világosan üzenik - Önt visszhangozva -, hogy drasztikus változtatásokra van szükség a gazdasági fejlődés és a társadalmi prosperitás ígéretes lendületének megőrzéséhez Magyarországon.

A kitűnő tanulmányt az a kívánság zárja, "hogy két-három éven belül Magyarország legyen a régió egyik legkevésbé bürokratizált állama". Bár így volna, de... A történet "de" kezdetű része erőteljes hagyománnyal rendelkezik Magyarországon, melynek leküzdéséhez nem kevesebbre, mint egy "politikai szökőárra" lenne szükség (Isten ments!). Aki azt gondolja, hogy több tízezer, a közoktatás, a közigazgatás és az egészségügy szempontjából szükségtelenül státusban tartott tanárt, hivatali dolgozót és a kádári szakszervezet ügyfélkörébe tartozó más alkalmazottat el lehet bocsátani általános sztrájkok, nyilvános zavargások és óriási végkielégítési költségek nélkül (amelyekre Magyarországnak nincs pénze), az bizonyára gyógyíthatatlan optimista. Javaslom a miniszter úrnak, emlékezzen vissza arra, hogy az 1990-es (nagyrészt álságosan provokált) taxisblokád csaknem megdöntötte a kormányt. A politikai bátorság Magyarországon különösen ritka portéka. Amit az agresszíven privatizáló és szakszervezet-romboló Thatcher asszony az 1970-es években megengedhetett magának, azt a következő magyar miniszterelnök, akárki is lesz az, már nem teheti meg.

A szerző a politikai tudományok doktora, professor emeritus,
The University of Connecticut, Mansfield, CT. USA

- Idehallgasson, Magdika! Egy meghívás elfogadásánál nem az a szempont, hogy hány milliós a beruházás, vagy hogy tíz, esetleg ezer új munkahely létesül, maga csak arra figyeljen, hogy lesz vacsora vagy nem lesz vacsora!