Ehhez joga van. Lehet vitatni, hogy indokoltan élt-e vele, de ez csak alkalmi jelentőségű vita. A lényeges és általános vitatnivaló az: jó-e, hogy az örökösnek van ilyen joga. Akkor is baj van, ha jó, akkor is, ha nem.

Ha jó, akkor azért jó, mert ez a jog az életművet, annak autentikusságát védi. És azért van baj, mert ha ez a védelem szükséges, akkor az emberiség művészeti örökségének túlnyomó része védtelen, veszélyben van, hiszen nem őrködik fölötte örökös. Mint ahogy másfél évtized múlva Bartóké fölött se fog. Alföldi Róbert még akkor is középkorú úr lesz, akárhányszor megrendezheti A kékszakállút akárhány asszonynyal. Ha ez tűrhetetlen most, akkor is tűrhetetlennek kell lennie. És annak kellene lennie ezeregy másik opera-előadásnak is szerte a világon. Például Alföldi tavalyi szegedi Faust-rendezésének is, melyet a tekintélyes komolyzenei csatorna, a MEZZO is bemutatott, s így ország-világ láthatta, hogy Magyarországon panelházban porszívózik a Margit, miközben a thulei király balladáját énekli. Ha Goethe és Gounod életművét veszélyezteti a porszívózás, akkor az ő védelmükre is örökösöket kell kinevezni, akik világszerte vigyáznak a Margitjukra, hogy ne porszívózzon, hanem rokkázzon, ahogy írva van. És minden életművet mindörökké így kellene védeni. Például kinevezett Bach-örökösöknek kellene eldönteniük, játszhatják-e Bachot olyan hangszeren, ami a szerző életében nem is létezett, vagy meg kell semmisíteni Glenn Gould összes Bach-fölvételét. A műalkotás védendősége szempontjából tök mindegy, hány év telt el az alkotó halála óta.

Ha viszont az örökösi fennhatóságra a műalkotásoknak nincs szükségük, akkor ez a jog jogfosztó jog. Szükségtelenül korlátozza az alkotás, az önkifejezés szabadságát, tehát szegényíti az emberiség kultúráját. Vagyis minket. Hiszen a műalkotások igen jelentős része más műalkotások felhasználásával készül, a művészi alkotómunka egyik legfontosabb nyersanyaga maga a műalkotás. Amit előadnak, földolgoznak, idéznek, alakítanak, szétszednek, értelmeznek, kombinálnak. Már egy mű előadásával is új műalkotás születik. Ha valaki egymás után meghallgatja, mondjuk, a Kreutzer-szonáta híres 1940-es washingtoni előadását Bartókkal és Szigeti Józseffel, majd az ugyancsak híres Perlman-Ashkenazy-féle fölvételt, nem kételkedhet benne, hogy két különböző művet hall. Minden jelentős előadó társszerző. Attól jelentős.

Ha az emberi kultúra gazdagsága lenne a legfontosabb érdek, amihez a jog igazodik, akkor nem lenne joga sem élő művésznek, sem örökösnek ahhoz, hogy (az örökhagyó) műveinek fölhasználását korlátozza. Akkor csak ahhoz lenne joguk (a különböző fölhasználásokhoz kapcsolódó jogdíjakon kívül természetesen), hogy (az örökhagyó) alkotásai autentikus formában fennmaradjanak és azonosíthatók legyenek. Akkor a szerző vagy örököse tájékoztathatná például a közönséget arról, hogy egy adott előadást nem tekint autentikusnak, de nem tilthatná be azt. Egyelőre azonban nem mindnyájunk érdeke a legfontosabb érdek.