A megáradt hegyvidéki folyók villámgyorsan söpörtek el gátakat, hidakat, vasútvonalakat. Moldvát valósággal kettévágta a víz, amely visszavonulóban van ugyan, de nyomában a fertőzés veszélyével kell megküzdeni. Az országba jelentős külföldi, köztük magyar segítség is érkezik.

Még a pusztító árvizek előtt moldvai utazási szándékomról tájékoztattam Gáspár Ernő nyugalmazott út- és hídépítő mérnököt, aki azonnal nekem szögezte a kérdést:

- Mivel akar oda utazni?

- Vonattal - válaszoltam.

- Nagyon vigyázzon! Azon az útvonalon három hidam is van, s mindegyiknek legalább huszonöt éve lejárt a garanciaideje! - mondta a 97. évében járó mérnök, aki annak idején, háromnegyed évszázaddal ezelőtt végezte a pesti Műegyetemet. Figyelmeztetése okán kissé azokra az osztrák hivatalosságokra emlékeztetett engem, akik 1976-ban levelet írtak a bánsági Oravicabánya vezetőinek, s figyelmeztették őket, hogy a 125 évvel korábban, még a dualizmus időszaka előtt épített hídnak lejár a garanciaideje. Akkoriban Erdélyben és a Bánságban mindenki ezen mosolygott.

Amióta azonban az egykori birodalmak és diktátorok által építtetett hidakkal és gátakkal egyre több a baj, mivel hirtelen romba dőlésük, átszakadásuk emberéleteket olt ki, errefelé a mosoly is szinte mindenkinek az arcára fagyott.

Amikor legutóbb az első - szintén Monarchia korabeli - bánsági gát átszakadt, s létrejött a Bánsági-tenger, amelynek megszüntetése - magyarországi segítséggel együtt - a mai napig nem fejeződött be, mindenki értetlenül állott a katasztrófa előtt. Aztán lassan kiderült, hogy a Temes és a Béga gátrendszerét utoljára még a Ceausescu-rendszerben toldozgatták-foldozgatták, 1990 után azonban már jóval kevesebb figyelmet fordítottak rá. A gátrendszer felügyeletére és karbantartására kiutalt pénzeket mint azóta sokszor pedzegették a sajtóban is, az illetékesek "más célokra" fordították...

A moldvai gátakat az 1970-es és 1975-ös nagy árvizek után építették. Részei voltak annak az átfogó vízrendezési rendszernek, amelynek a Havasalföldön kellett volna folytatódnia, de az 1989. decemberi forradalom után a munkálatok ott félbemaradtak. Az elkészült gátak karbantartása pedig még a tessék-lássék szintet sem ütötte meg, hogy a mederkotrásról ne is szóljunk. A pénzek itt is eltűntek.

Mindezt tetézte a Tatros és a Szeret vízgyűjtő területén folytatott esztelen hegyvidéki fairtás. Évszázados erdőket vágtak ki itt egyik hónapról a másikra. A fát rönkökben vagy legjobb esetben deszkává aprítva adták el, s az erdőirtók által fizetett aprópénz és az ideig-óráig biztosított munkalehetőség a helyiek hallgatását is megvásárolta. Fogalmuk sem volt arról, hogy a vandalizmus árát majd nekik kell megfizetniük.

A négyzetméterenként kétszáz liternyinél is több eső ugyanis percek alatt zúdult le a kopáron maradt havasokról, magával görgetve a talaj egy részét is, és előbb patakká, majd valóságos sárlavinává változva, akadály nélkül örvénylett bele a Tatros medrébe. Az elhanyagolt gátakra nehezedő nyomás végzetesnek bizonyult. A veszetten süvítő sáráradat mindent ellepett. Hasonló volt a helyzet a Szeret völgyében is. Mesélik, hogy akadtak, aki saját falujuk védelmében az átellenben lévő gátak átszakadását segítették. Ha a folyó jobb oldali gátját megbontották, a jobb oldali falura rontott rá a víz, eközben a folyó bal partján fekvő település megmenekült. Persze bizonyítani senki sem tudja ezt, a bajról csak a természet tehet - mondják. Volt azonban olyan eset is, amikor a gátbontást szakemberek rendelték el. Ezt a kárvallottakkal, mint minden ilyen esetben, nehezen lehetett elfogadtatni. Sőt, az egyik Galac megyei falu lakosai az irányított gátbontás okán a környezetvédelmi minisztert és a vízügyi felügyelőség igazgatóját is perbe fogták.

A nagy bajban az erdőirtások haszonélvezőiről, a kitermelési engedélyek aláíróiról természetesen senkinek nincs ideje beszélni. A robajjal érkező sársárkány mindent elsodort: hidakat, gátakat, villanypóznákat, transzformátorokat, utakat, földgáz- és vízcsöveket, egész falvakat. Kimosta a házak alól a talajt, emberek egész életének munkája kártyavárként omlott össze pillanatokon belül. A víz Moldva déli részét teljesen elvágta Havasalföldtől, de jórészt Erdélytől is.

Amire az eső elállt, s a nagy víz levonult, holdbéli táj látványa fogadta a településekre jajveszékelve visszatérő szegény embereket. Csak az iszap maradt. Volt, hogy abban találtak rá szörnyethalt szeretteikre, megfulladt háziállataikra.

Sok más hazatérőhöz hasonlóan Mihai Bulgaru is csak döbbenten nézte a romokat. Korábban Galacban élt a családjával, de munka nélkül maradt, s a segélyből már a városi lakás közköltségeit sem tudták kifizetni. Akkor döntöttek úgy a feleségével, hogy eladják a lakást, s a pénzből falun vásárolnak parasztházat. Négy éve, hogy beköltöztek ebbe a Galac környéki faluba. Ezt a házat vitte most el a víz. Egy-két iszappal átitatott bútordarabot sikerült megmenteniük. De hova is vigye azokat? S hova húzódhatna be gyermekeivel s az asszonnyal?

Tudor Vladimirescu községet csaknem teljesen elpusztította az árvíz. Costel Goleának még sikerült a családját biztos helyre menekítenie. Amint lehetett, ő egyedül visszatért a faluba. Lakhelye romba dőlt, gyakorlatilag semmije nem maradt. Amikor a családhoz visszatért, a gyermekeinek nem merte az igazat elmondani. - Csak egy fal dőlt le - hazudta. - Talán kettő.

A Torcestiben élő Marcel Tugulan is munkanélküli. Szomszédja, az idős Constantin Druta meghalt, mert az állatait nem akarta elhagyni. Tugulanék legalább életben maradtak. Marcel keserűen mondja: - Megmentettem a családomat. Ők és az emlékeim maradtak. Hogy egyszer volt egy házam. El kell költöznünk innen, mert ez a tragédia bármikor újra megtörténhet. De hova menjünk? Semmink sincs...

Van, ahol a lakosok neheztelnek a helyi hatóságokra, mert egyáltalán nem, illetve csak nagyon későn értesítették őket a közeledő katasztrófáról. De azért is, mert a kitelepített körzeteket nem zárták le, így az elhagyott településeken, az elhagyott otthonok környékén azonnal fosztogatók tűntek fel. Motorcsónakok kerültek elő a semmiből, s az éj leple alatt sok értékes holminak kelt lába.

A járhatatlan utak és vasutak miatt repülőgépekkel és helikopterekkel szállítanak vizet és élelmet a tragédia sújtotta térségbe. Ígéretekben sincs hiány. Újjáépítenek mindent. Megerősítik a gátakat. Traian Basescu államfő határozottan kijelentette az egyik árvíz sújtotta Szeret menti faluban, Nanestiben, hogy mivel katasztrófahelyzet van, okvetlenül meg kell találni a szükséges pénzt, annyit, amennyire a helyreállításhoz szükség van.

Az elmúlt napokban az elnök már többször végigjárta az árvíz sújtotta településeket. Kománfalván (Comanesti) a Tatros völgyében dolgozó magyar mentő- és műszaki csoport tagjaival is beszélgetett. - Magyarország igazi barátja Romániának - fejtette ki. Hozzátette: saját szemével látta, hogy a Vrancea megyei Vadu Rosca faluban a magyar szakemberek nem irtóztak a bomlásnak indult állattetemeket összegyűjteni, és a helyi lakosokat elsősegélyben részesítették. - Ezért jó partnerek, jó barátok ezek az emberek - vonta le a következtetést.

Az ágrólszakadttá lett helyieket különösen izgatja, mi lesz a segélyekkel: eljutnak-e hozzájuk, vagy "elolvadnak" útközben? Attól is tartanak, hogy néhány napig, amíg a levonuló árvíz téma lesz a médiában, a bukaresti vezetők kampányszerűen járni fogják falvaikat, négy-öt tévéstáb kíséretében, fél szemmel a közvélemény-kutatásokra sandítva. Aztán lassan kikopik a tragédia a tévékből és a lapokból, ahogy legutóbb történt a Bánságban. És minden kezdődik elölről. Visszaérkeznek azok az "üzletemberek", akik korábban az erdőket kipusztították, ők lesznek majd az újjáépítés fővállalkozói.