Az emberek nagy része azt álmodta, hogy majd simán és zökkenőmentesen átcsusszanunk egy másik, boldogabb társadalmi mechanizmus keretei közé, amelyről azt hitték, hogy leginkább a nyugati nagyvárosok szemet, szájat ingerlő gazdag kirakataival jellemezhető. Nagyot alszunk még néhányat, és amikor felébredünk, jó állásunk, biztosításunk és biztos jövőnk lesz. Nem így történt, és akik már akkor károgtak, hogy itt valami egészen másról van szó, azokra rá se hederítettek.

Elindultak az új rendszer politikai folyamatai, és a különböző események két, nagyjából azonos méretű táborra osztották az országot, az egyik bal-, a másik jobboldalnak nevezte el magát, főként a megkülönböztetés miatt. Egyik oldal tömegei se voltak, és többnyire még most sincsenek tisztában azokkal a társadalmi mechanizmusokkal, amelyek alapján a hagyományos jobb- és baloldali pártok kialakítják saját jól megkülönböztethető ideológiáikat. A rendszerváltás utáni megkülönböztetés legfontosabb szempontjai érzelmi szempontok voltak: akik sokat szenvedtek a Kádár-rendszerben, vagy eleve utálták a diktatúrákat, azok úgy érezték, hogy ők jobboldaliak, mi mások is lehetnének. A baloldaliak meg úgy gondolták, hogy persze, sok disznóság esett itt meg, de azért a szocialista eszmék az igaziak. Sohasem számoltak el azzal, hogy ezek az eszmék micsodák is tulajdonképpen, hogy mennyire valósultak meg, vagy éppen fordultak saját ellenükre az előző rendszerben. A világos ideológia azért fontos, mert abból sok mindent le lehet vezetni egyszerű logikával, az ideológia valamennyire védelmezi a benne hívőt a kommunikációs kóklerektől, azoktól, akik mindig mindenkinek azt mondják, amit hallani szeretne, és sohasem gondolják végig a következményeket. Sokat írtuk, mondtuk, hogy az emberek csalódtak a politikában, pedig csak annyi történt, hogy csalódtak a saját téveszméikben, és talán eljött már az ideje, hogy a választás valódi, felismert értékek mentén történjék.

Egy óra alatt nem lehet sem elmagyarázni, sem megérteni bonyolult társadalmi értékeket és az azokból következő szociális mechanizmusokat, de talán ez az érdekes óra arra elegendő volt, hogy elindítson egyfajta önvizsgálatot mindkét oldalon. Melyek azok az értékek, amelyek alapján én ide vagy oda sorolom magam? Hosszú távon nem a domináns személyiségek döntik el egy ország sorsát, bár kétségtelenül hatással vannak rá, hanem az elfogadott értékekből következő, az azokra hivatkozva létrehozott társadalmi mechanizmusok.

Én itt csak egy példát hozok fel, és természetesen véleményemet a saját értékeim alapján fogalmazom meg. Az átalakulás során a társadalom negyede-harmada leszakadt, és egyre reménytelenebb helyzetben van.

Van-e, és mi a társadalmi teendő?

Különböző értékek alapján különféle megoldásokat javasolhatunk. Mondhatjuk azt, hogy az ember felelős saját magáért, és akik lecsúsztak, maguk tehetnek erről. Ha egyáltalán érdemes valamit tenni értük, az talán az új munkahelyek szaporítása. Dolgozzanak! Attól fog javulni a helyzetük.

Mondhatjuk azt is, hogy nagyon fontos segíteni ezeken, sorsukért mi is felelősek vagyunk, pénzt, ingyenszolgáltatásokat, szociális kedvezményeket kell nekik adni, és segíteni kell őket abban, hogy valahogy megkapaszkodjanak.

A valóságban persze ezek a megoldások nem jelennek meg tisztán, mert mindegyik megoldásnak vannak komoly ellenzői a társadalomban, tehát valahogyan csomagolni kell őket, hogy az ellenzők fogják be a szájukat. A jobboldal jutalmazza az adófizetőket, mert ők hasznosak, és persze örülnek, ha valamit visszakapnak, legyenek tehát adókedvezmények, ez ugye olyan jutalom, amit csak az amúgy is kedvezőbb helyzetben lévők kapnak. Ha a baloldal kormányoz, az ingyenszolgáltatásokat, szociális kedvezményeket lehetőleg minél többen kapják meg, akkor nem nagyon morognak az adófizetők.

Most piszkáljuk meg egy kicsit a kiindulási értékeket. Tényleg minden lecsúszott ember maga, és csak maga felelős a helyzetéért? Vagy tényleg csak a társadalom felelős? A nyomorgó semmit sem tehet magáért?

Bármelyik pszichológus vagy humánetológus, aki ért a szakmájához, azonnal megmondhatja, hogy egyik szélsőséges állítás sem igaz. A felelősség nagyon összetett dolog, és nagyon nagy mértékben függ a műveltségtől, a társadalmi helyzettől, a gyermekkori szocializációtól és még sok egyébtől. Aki tartósan lecsúszott, társadalmi szempontból "betegnek" minősül. Egyedül, segítség nélkül nem képes a helyzetén változtatni. Az ember viselkedési mechanizmusai olyanok, hogy nagyon gyorsan képes még a legképtelenebb helyzetekhez is alkalmazkodni, ez az alkalmazkodás idővel fixálódik, és az ilyen ember már akkor sem tud a helyzetén változtatni, ha sok más ember számára nyilvánvaló lehetőségei lennének. Segítségre, vezetőre, társakra, folyamatos tanácsokra van szüksége, hogy szépen, lassan átbillenjen egy másik, számára tényleges megoldást jelentő állapotba, mert hihetetlenül nagy a lecsúszott lélek újratermelődési képessége. Ez persze szociális munkásokat, hozzáértést, gondozóhálózatot és persze sok pénzt igényel, nem elég a munkalehetőség. De az is igaz, hogy társadalmi helyzetének szintjén mindenki felelős egy adott mértékig. "Önerő" nélkül a társadalmi segítség haszontalan.

Nagyon jól hangzik a klasszikus jobboldali érv, hogy mindenki saját sorsának ura, mindenkinek ott a sok lehetőség, akinek nem sikerül, vessen magára. Ez azonban csak egy hiedelem, amelyet a tudomány nem tud alátámasztani. Az ember társadalmi adottságai megfelelő kultúrákban fejlődnek ki. A szegénység, a hajléktalanság is kultúrává válik nagyon rövid idő alatt, és hordozója nagyon nehezen tud belőle kilépni. Segítség nélkül csak elvétve. A szegények egy része beleszületik a szegénységbe, oda szocializálódik, csak olyan viselkedési mintákkal találkozik, amelyek a szegénység kultúrájában megtartják. Aki csak lecsúszott, könynyebben megsegíthető, de elképesztően gyorsan képes az ember egy, az eddigi életétől eltérő kultúrához idomulni.

Természetesen minden ember rendelkezik a felelősség adottságával is, ez biológiai viselkedési repertoárunk integráns része, de a felelősség mindig az adott kultúra következménye. A nyomorgó ember is felelős, és sokszor adja ennek tanúságát, de csak annyiban, amennyire körülményei ezt kikényszerítik. A felelősség nem valamiféle kultúrától független, isteni adomány, amelyet egyenlő mértékben osztottak szét születésünkkor, mint ahogy a vagyon, a hatalom, a támogató szociális háló sem az. Ezek a kultúra termékei. Más a szegénység kultúrájában, más a gazdagok világában kialakult kultúrában, és megint más a középrétegeknél.

A szegénység kultúrájának felszámolása, a nyomor megszüntetése vagy legalábbis mérséklése nagyon sokba kerül, nemcsak az adófizetők sok pénzébe, de sok türelembe, megértésbe is, és nagyon sok szakértelem is kell hozzá, hogy az a nagyon sok pénz ne az ablakon szálljon ki.

Végül nézzük meg, mi történik, ha a felületen nagyon igazságosnak tűnő hiedelem alapján - mindenki teljes mértékben felelős a saját sorsáért - működtetjük a társadalmi mechanizmusokat. Konzerválódik a nyomor, a szegénység. Azt a sok pénzt, amivel meg lehetne szüntetni, védelemre, őrökre, biztonsági berendezésekre költjük majd, és ugyancsak sok pénzért építjük ki a szegregáció megannyi eszközét, hogy legalább ne kelljen látni a mások nyomorát. Nagyon rossz üzlet ez. Ha viszont a másik végletet nézzük, az értelmetlenül adott segítség csak konzerválja a szegénységet, amely feneketlen zsák, sok pénzt lehet beletölteni.

A baloldali gondolkodás remélhetőleg felismeri a valódi problémát, az egyéni és a társadalmi felelősség kapcsolatát, és megkeresi azokat a hatékony mechanizmusokat, amelyek a lecsúszott embert képesek felemelni, képesek a tehetősek kultúrájába integrálni, ahol egyéni felelőssége a többség kultúrájának mércéi szerint már valóban számon kérhető.