A káosz terjedésének anatómiája
A két esemény két nagyon különböző társadalmi környezet terméke, mégisrejtenek egy mély hasonlóságot: a maguk módján a politikai és szociáliskáosz gerjesztői.
Aligha véletlen, hogy az irodalmi vonzódású brit publicisták közül többen is újra felfedezték a lengyelnek született és angol íróvá vált Joseph Conrad "A titkos ügynök" című regényét. Csaknem száz évvel ezelőtt a káoszt terjesztő akciókról Conrad azt írta: "Akkor eredményesek, ha egyrészt teljesen destruktívak, másrészt szerzőiket sem fenyegetéssel, sem meggyőzéssel, sem vesztegetéssel nem lehet befolyásolni."
Ez történt Iránban, ahol a sötét múltú Forradalmi Gárda soraiból emelt maga mögé új köztársasági elnököt a választás igazi győztese, Hamenei ajatollah aki "legfőbb vallási vezetőként" (háta mögött a Forradalom Őreinek Tanácsával, a hozzácsatolt félkatonai Forradalmi Gárdával és egy sor radikális síita milíciával) az igazi hatalom birtokosa volt és maradt. Arra nézvést, hogy miért volt szükség az egyház hierarchián kívül álló, s ennyiben a teokrata önkényuralom számára még könnyebben kezelhető elnökre, több hipotézis van forgalomban. Egyetlen ok lehetséges, ami több feltevésnél: a folytatólagos amerikai nyomás, amely az atomfegyver előállításának (eddig nem bizonyítható) szándékára hivatkozva megelőző háborúval, fegyveres intervencióval - ha úgy tetszik, egy "második Irakkal" - fenyegeti a 70 milliós Iránt. (Bush még a két választási menet között is meglebegtette egy Irán elleni fegyveres intervenció lehetőségét.)
Ami a másik eseményt, Londont illeti, ott Joseph Conrad káoszdefinícója annyiban vált valósággá, hogy a destruktivitás és a befolyásolhatatlanság kettős feltételét az észak-angliai Leeds városából érkezett négy ifjú brit állampolgár (pakisztáni bevándorlók második generációs, az angol iskolarendszerben nevelkedett sarjai) teljesítette. Ők lettek a "belső dzsihád" tettesei és egyben szimbólumai. Az iszlám szent háború olyan típusáé, amikor egy terrorista merénylet végrehajtói nem a Közép-Kelet "bizonytalansági ívének" vidékéről érkeznek, hanem második - netán harmadik - generációs brit (vagy holland, vagy francia, vagy olasz) állampolgárok.
A külvilág ma már a londoniak szinte sztoikus nyugalmánál és fegyelmezettségénél is jobban értékeli azt, hogy társadalmi vita indult, megértendő a britek számára teljesen idegen káoszkeltési technika, a "belső dzsihád" anatómiáját.
A társadalmi "önboncolás" szerint a dolog lényege: a bevándorlók első generációjában még működik az eredeti kultúra hagyományos taburendszere, a második-harmadik generációban ez már nem érvényesül. Így ezek a generációk különösen sebezhetőek minden olyan kísérlettel szemben, amely kitölti a két kultúra között lebegő egyén belső ürességét, és identitást kínál számára.
Itt lép be a képbe (a jelen példában) az "ötödik ember". A külföldről érkezett és időben eltűnő dzsihád-keresztapa, aki megkínálja az amatőrt az új identitással, elfogadtatva vele a "globális dzsihád" eszméjét, tehát az iszlám civilizációs háborúját a hitetlenek és az őket kiszolgáló muszlim hitehagyottak ellen.
Ezen a ponton azonban a bölcsesség véget ért. Az anatómiát csak a szokványos szigorító döntések követték. Nem oldódott meg a nagy dilemma: hogyan lehet eredményes harcot vívni a belső
Ennek híján - ha elkerüljük egy új típusú, esetleg generációkon át húzódó civilizációs összecsapás vízióját - a pillanat egyetlen, önként adódó, pragmatikus politikai kérdése: mi a kapcsolat a teheráni fordulat és a Londonban megjelent - európai érvényű - belső dzsihád között?
A kapcsolat neve a Bush-adminisztráció iraki megelőző háborúja és annak immár megváltoztathatatlan végeredménye: a síita-szunnita csapda.
Az iszlám e két szárnyát ezeréves gyűlölet választja el egymástól, amelynek gyökerei még a vallásalapító Mohamed próféta halálát követő gyilkos családi háborúságban gyökereznek. Irakban Szaddám Huszein diktatúrája a szunnita kisebbség önkényuralma is volt az ország síita többsége felett, és a Bush-kormányzatnak - ha már elkövette a megelőző háború elindításának végzetes tévedését - nem volt más útja, mint az iraki síitákra támaszkodva kísérelni meg a helyzet normalizálását. Ennek a kísérletnek két eredménye lett. Az egyik az, amit Sir Ivor Roberts, Nagy-Britannia római nagykövete egy nyilatkozatában múlt év szeptemberében úgy definiált, hogy az "al-Kaida terrorszervezet legjobb toborzó őrmestere nem más, mint Bush amerikai elnök". Azt, hogy Sir Ivor jól érzékelte a helyzetet, bizonyítja a világ jó részét (és persze mindenekelőtt Irakot) elöntő szunnita terror, amely július 7-én Londont is elérte.
A második és még veszélyesebb és abszurdabb következménye ennek a csapdának az, hogy az Irakban síitákra támaszkodó amerikai politika megelőző háborúval fenyegeti Iránt, azt az iszlám (de nem arab!) országot, ahol a síita ágazat az államvallás, és ahol a világ síitáinak 90 százaléka él. Az iraki háború igazi végeredménye tehát az, hogy a Bush-rezsim potenciális regionális hegemón hatalommá tette Iránt a Közép-Keleten. Ennek látványos bizonyítéka a bagdadi síita vezetésű kormány hadügyminiszterének iráni látogatása, amelyen ötpontos katonai együttműködési megállapodást írtak alá.
Az, hogy a Bush-adminisztráció Irak-politikája megajándékozta az iráni teokratikus önkényuralmat a regionális hegemónia lehetőségével, megváltoztatja a másik, az orosz csapda természetét is. Eddig ez egyszerűen az amerikaiak csapdája volt. Washington nem vette figyelembe, hogy Irán a cári idők óta különleges szerepet játszott az orosz politikában, így az Irán elleni amerikai katonai akció az orosz-amerikai kapcsolatok végzetes szakadásához vezethetett volna, ami nem lehetett érdeke a Bush-adminisztrációnak. A helyzet most megfordult: immár nemcsak az amerikaiak, hanem az oroszok is csapdába kerültek, és ez a közép-európai régiót is foglyul ejtheti.
A kiindulópont az, hogy Irán (akkor használt nevén Perzsia) a cári hatalom déli irányú terjeszkedési törekvéseinek természetes célpontja volt. Az 1800-as évek elejétől kezdve az eredeti konfliktus az India felé vezető utat "eltorlaszolni" kívánó Anglia és a dél felé törő cári hatalom között bontakozott ki. Az oroszok a Perzsa Birodalomtól a XIX. század második évtizedének végéig elszakították és a birodalom részévé tették Grúziát, valamint Perzsia egyik stratégiailag legérzékenyebb tartományának, Azerbajdzsánnak északi felét. A század harmadik évtizedében az orosz terjeszkedés leszakította a perzsa császárságról Örményországot.
(Az orosz nyomásnak volt egy sajátos katonai oldala is. Pétervár "perzsa-kozák brigádokat" szervezett, amelyek az akkor uralkodó Kadzsar dinasztia hadseregének szerves részét alkották. Ezekben a perzsa-kozák brigádokban kezdte meg karrierjét egy Reza nevű 14 éves analfabéta pásztorfiú, aki csak 30 esztendős korában tanult meg olvasni, s aki később egy katonai puccs élén megdöntötte a Kadzsar császárok hatalmát; elfoglalta helyét a korábbi dinasztiák által hajdanában Indiából elrabolt, drágakövekkel kirakott Pávatrónon, és megalapította a Pahlavi-dinasztiát, amely egészen 1979-ig, a síita főpapság által vezényelt teokratikus forradalomig és Komeini ajatollah megjelenéséig uralkodott az országban.)
A bolsevik hatalomátvétel a dél felé irányuló orosz expanziónak csak a módszerein változtatott. Sztálin egy többszörös tisztogatáson keresztülpréselt iráni bolsevik párt szervezésével (és személyes megbízottja, Ordzsonikidze irányításával) megkísérelte a cárok által már bekebelezett Észak-Azerbajdzsán után a tartomány déli részét is "kiharapni" a Pávatrón birodalmából.
Ezt az egész hullámzó pozícióharcot érdekszféra-egyezmények kísérték végig, amelyek lényege azonos volt: Iránt ütközőállammá tenni a brit birodalom és a viszonylagos gyengeségét közvetlen geopolitikai jelenlétével kiegyenlítő orosz hatalom között. Ennek látványos változata volt, amikor a második világháborúban északról szovjet, délről angol csapatok szállták meg az országot.
Az már az ütközőállam koncepción túlmutatott és a hidegháború első erőpróbájának árnyékát is előrevetette, hogy Sztálin - ismét csak a geopolitikai közelség okán - viszonylagos erőpozícióban érezhette magát, és a szovjet csapatok fedezete alatt 1945 novemberében létrehozták az Azerbajdzsán autonóm köztársaságot. Ezt a lépést London és Washington egyaránt úgy értelmezte mint Sztálin második kísérletét arra, hogy a cári hatalom által elragadott Észak-Azerbajdzsán után a tartomány déli részét is Moszkva hatalma alá vonja.
Így Irán miatt zajlott le 1946 januárjában a Biztonsági Tanácsban a hidegháború első diplomáciai ütközete, amelyen követelték a szovjet csapatok kivonását. A vita bonyolult volta nem homályosíthatta el, hogy Sztálin az utolsó pillanatig ragaszkodott a szovjet megszállás fenntartásához és az 1945. júliusi potsdami értekezleten is visszautasította a kivonulásra irányuló angol és amerikai követelést. Végül márciusban Sztálin - ha megkésetten is - kénytelen volt engedni a nyomásnak. Moszkva kényszerű visszahúzódása után csak részben alakult ki új helyzet a régióban. Csak részben: mert a brit birodalmi pozíciók felbomlásával az amerikaiak léptek az angolok helyébe, és Iránt fokozatosan (a dinasztia alapító Reza fiának, Reza Pahlavi sahnak 1979-ig tartó uralma alatt) felfegyverezték és kifejezetten antikommunista világi hatalomként a régió vezető erejévé tették. És csak részben - mert közben az összes résztvevők reálpolitikai meggondolásból fenntartották Irán ütközőállam jellegét. Az iráni sah baráti fogadtatásban részesülhetett a posztsztálini Moszkvában és Washingtonban egyaránt.
A rezsim belső tartalmát tekintve egyre inkább az amerikai katonai és gazdasági modell alkotóelemévé vált, de éppen az ütközőállam jelleg fenntartása következtében, vezető regionális hatalomként bizonyos határok között mégis önálló politikát folytathatott.
A Pávatrón hatalmának összeomlását 1978 és 1979 januárja között a császárság eltorzult gazdaságpolitikája és korrupciója érlelte meg. A sokoldalú társadalmi válság során kiderült, hogy még mindig a síita vallás a leghatékonyabb kötőanyag a különböző osztályokhoz tartozó irániak számára. A síita vallási mozgalom rendelkezett a kritikus időben az egyetlen, az egész országot átfogó szervezettel, amelyre a szekularizált császári önkényuralom nem tudta rátenni a kezét. Ezért szinte természetes volt, hogy a Pahlavi-dinasztia elleni forradalmi robbanás síita teokratikus államot hozott létre.
Az utóbbi néhány hét fordulatai után Irán meglepő gyorsasággal ismerte fel, hogy a Bush-rezsim iraki politikája következtében ölébe hullott regionális hatalmi lehetőségeket orosz viszonylatban is hasznosítani tudja. Szinte napokon belül látványos erővel jelent meg részben azokban a hajdani közép-ázsiai szovjet köztársaságokban, amelyek jó részét a déli irányú orosz expanzió szakította el a Pávatrón hajdani birodalmától, részben pedig az Oroszország számára legérzékenyebb presztízsveszteséget hordozó Ukrajnában, sőt a Balkánon is. Az iráni választás után két és fél, a londoni merénylet után egy héttel bejelentették, hogy Irán Tádzsikisztánban 180 millió dolláros befektetéssel erőművet épít. Azerbajdzsánban megbízottja megállapodott a hajdani szovjet nómenklatúra nagyságával, Alijev elnökkel, hogy közösen lépnek fel abban a vitában, amely a Kaszpi-tenger és partvidékének megosztásáért folyik. Ukrajnában az iráni külügyminiszter egy Oroszországtól független, Ukrajnán áthaladó olajvezeték létesítéséről, Horvátországban általános gazdasági együttműködésről, míg Bosznia-Hercegovinában - éppen a srebrenicai mészárlás évfordulóján - nagyszabású infrastrukturális beruházásokról tárgyalt.
Az oroszok csapdahelyzete - az ajatollah-diktatúra keményedésével párhuzamosan - váratlan és kaotikus válsághelyzeteket teremthet, amelyek kezelésére egyetlen lehetséges érintett sincs felkészülve. Teherán és Washington sem. Érthető, hogy Zbigniew Brzezinsky, Amerika egyik sztárpolitológusa (aki éppen az iráni síita hatalomátvétel idején volt a Fehér Ház biztonságpolitikai főtanácsadója) most az Arnold Toynbee angol történész-filozófus által alkotott fogalmat citálja vádként a Bush-csapat fejére. Ez a fogalom (magyarul) négy szó: "az öngyilkos államvezetés mestersége".
