Pedig, aki egyszer is járt benne, az első pillantásra felmérhette: palota - kívülről legalábbis - egy másik közeli épület volt "abban" az időben. A New York, ahol a "polgári lapok" szerkesztőségei voltak, élükön a Magyar Nemzettel. A Blahán a pártlapok sűrűsödtek... Igaz, a kor tudatlan (?) kétarcúságára jellemző: itt lakott a budapesti pártbizottság kiadásában megjelenő egyetlen bulvárlap, az Esti Hírlap gárdája is.

1970. október 15-én léptem be először az őrökkel szigorított forgóajtón, hogy aztán valamikor 1990 decemberében vegyek végső búcsút a poros, néptelen aulától, ahol éjfél felé az ébredező népsportos Berci bácsi kiabálta-osztogatta hajlottan is kétméteres magasságban a másnap reggeli lapokat kései szerkesztőknek és korai örömlányoknak.

Ismertem a háznak majdnem minden zegét-zugát, a "titkos" lifteket, be- és kijáratokat, hátsó lépcsőket és udvarokat, és ha nem ismertem, hát ember nem volt, aki kiismerhette volna. Olyan labirintust nem lehetett találni másutt. Mert nem egy épület volt, hanem virágkorában mindjárt három: a homlokzat rejtette főépület - téglajegyekből emelték újjá a háború után -, a mögötte lévő két házat lépésenként vásárolta fel a Hírlapkiadó, s költöztette a munkatársakat mind kényelmesebb szobákba. Nem szívesen mentünk: igazi becsülete a belső udvar hátsó traktusának, a "cselédsornak" volt, ahol falatnyi falakkal elválasztva, parányi szobákba zsúfolódva vertük az írógépet - kopogott az egész ház -, de aki magának tudhatott egy ilyen lyukat, annak már rangja volt.

1980-ig a Népszabadságot is az épület kétemeletnyi pincéjében nyomták. Hajnalonta a Corvin melletti szűk utcában pumpálták le a nyomdafestéket a gépterembe, liftezték a gépsorokhoz nagy gurigákban a papírt. Hogy aztán néhanapján, lapzárta után a hivatalsegéd karján levonulhassak én is az első, friss lapszámokért.

Ez a gépsor és az alsóbb emeleteken sorakozó szedőtermek lehelték magukból az egész épület hangulatát. Igazi hírlapírónak csak az tudhatta magát, aki imádó szolgálója lett ennek a szagnak, a nem e világi illatnak, a festék, a mosóbenzin és az archívumban tárolt sárga-öreg újságok sajátos, semmivel össze nem hasonlítható szimatkeverékének, amihez este még a földszinti Bálint nevű "műintézmény" babgulyásos kocsmaszaga is odakeveredett.

Szerkesztőség szerkesztőség hátán tülekedett az épületben, maga a Népszabadság a harmadik, negyedik emeletet foglalta el, legfelül pedig az archívum és a konyha-étterem tette teljessé a házat. És a nagy tanácsterem, amelynek sorablaka a Blaha forgalmára nézett, és amely emlékezetes helyszíne volt nevezetes párttaggyűléseknek. Meg az én első rendszerkritikámnak: az elnöki asztal mögött lebonthatatlan vörös drapériával takarva, hozzáférhetetlenül sorakoztak üveg alatt a Marx Összes kötetei.

Abban a házban dolgozni: életforma volt. Nemcsak azért, mert mindenki ismert mindenkit, hanem mert minden vita és elvi háború ellenére hihetetlen társasági élet folyt benne és körötte. Benne napközben, amikor egy-egy titkárnői szobában nyolcan-tízen szorongva vitattuk a világ dolgait. És körötte, amikor délutánonként az "Öreg Rókás" vezényletével kilógtunk a környékre a "Kis és Nagy Körre", hogy megigyunk néhány fröccsöt. Hogy beszélgessünk.

Aztán jött a napi robot, lapot kellett csinálni, ingázni a telexkopogású deszk és a szedőterem között, le abba a nyomdászkirályságba, ahol csak a tudás és a tapasztalat számított, mert ott, az öregek előtt derült ki csak igazán: ebben a szakmában szép lehet valaki, de okos - sohasem...

Ami pedig lapzárta után történt, borítsa tovább a szóbeszédek leple, legyen elég annyi: megvoltak a törzshelyek ebben a városban, ahol a borgőzös világmegváltó tervek üstökösként lobbantak lángra, és hunytak ki tér híján.

Libabőrös érzés látni a semmibe foszlását annak a helynek, ahol húsz évig napi tizenkét órát is eltöltöttem. Nyafogni persze nem kell. Tűnik el a hely, ahogy annyi barát, kolléga, fröccs- és világmegváltó társ is bevonult már az emlékekbe. Jó helyük van ott.

Múlt világ, múlt emberek, múlt helyek.

Csak az az illat, az az illat...