Tony Blair a londoni terrortámadás utáni első nyilatkozatában azt mondta, hogy „meg fogjuk védeni értékeinket és életmódunkat”. A terroristák „el akarnak pusztítani mindent, ami drága nekünk és a világ többi civilizált országának”.

A média dicsérte Blair államférfihoz méltó határozottságát. A megrendülés pillanatában senki sem akart belekötni a miniszterelnökbe. Bár az Independent már a következő számban szóvá tette, hogy a terroristák talán nem is a „mi értékeinket és életmódunkat” akarják lerombolni, hanem sokkal prózaibb célokat próbálnak elérni: „Azt, hogy a közvélemény rákényszerítse Blairt az Irakból való kivonulásra, az Egyesült Államokkal való szövetség felmondására” – írta Robert Fisk.

Azóta mind nagyobb nyomás nehezedik a kormányra. Blair július 16-i nagy beszédében a terroristák „gonosz ideológiájában” jelölte meg a támadás okát, megpróbálva elterelni a figyelmet a brit külpolitikáról és a moszlimok helyzetéről az Egyesült Királyságban. Amire Clare Short, a baloldali munkáspárti politikus, aki az iraki háborúban való részvétel miatt lépett ki a kormányból, másnap így válaszolt: „A kormány olyan hangokat hallat, hogy színtiszta gonoszsággal állunk szemben, miközben a mi szénánk teljesen rendben van, holott mi is bűnrészesek vagyunk rengeteg ártatlan iraki civil lemészárlásában.” 

A kevésbé elfogult kommentátorok tisztán látják, hogy nem lehet mindent az iraki háború számlájára írni. „Már a kronológia sem stimmel – írja David Rieff a Guardianben. –  A szeptember 11-i támadásra egy olyan időpontban került sor, amikor a Bush-kormány egyáltalán nem készült megtámadni Irakot, jóllehet néhány magas rangú kormánytényező már akkor is ezt tartotta a követendő politikának. S ami ennél is fontosabb, ha puszta reakciónak fogjuk fel a dzsihadista terrorizmust, szem elől tévesztjük, hogy politikai mozgalommal van dolgunk. Az iszlamizmus valóságos ideológia, amit mint ilyent kell megérteni.”

De miféle mozgalom, és mik a politikai céljai? A Timesban megszólaltatott emigráns iráni újságíró, Amir Taheri egyenesen azt állítja, hogy „az ellenség teljesen ellenőrzés alá akarja vonni életünket, az egész emberiséget át akarja téríteni az iszlám hitre”.

Ez nyilvánvaló túlzás, de ha nem akarjuk elfogadni, hogy az iszlamisták az egész világot szeretnék meghódítani, nehéz bemérni, hogy mik is lehetnek a céljaik – túl azon, hogy eltántorítsák a szövetséges országokat s lehetőleg Amerikát is az iraki háború folytatásától.

Ezért sokan hajlanak arra, hogy valójában nem is politikai célokról van szó. „Az IRA sohasem próbálta felrobbantani a metrót előzetes figyelmeztetés nélkül csúcsforgalmi időben – írja Mick Hume a Timesban. – Terrorakciói kíméletlenek voltak, de politikai célokat szolgáltak, és a célpontokat ennek megfelelően választották ki. Az új a terroristáknak viszont nincs olyan célja, amelyet politikainak lehetne nevezni. Számukra a terror öncél, s csupán arra irányul, hogy megfélemlítsenek bennünket.”

David Rieff azzal az értelmezéssel próbálkozik, hogy az akcióknak igenis politikai célja van, de ez a cél nem más, mint hasonló tettekre inspirálni a többi moszlimot. Ezt nevezték a régi anarchisták a „tettek általi propagandának”.

Nem valami biztató analógia, Rieff nem is optimista. Az tettek propagandájának hívei a 19. század végén évtizedeken át folytatták merényletsorozatukat, pedig társadalmi bázisuk sokkal szűkebb volt, mint az európai iszlamistáké.