A vonzódásra minden okuk megvan: mint a Spiegel Online maga is megjegyzi, a német bíróságok mintha jóval engedékenyebbek lennének a terroristagyanús egyénekkel szemben, mint külföldi kollégáik. Német állampolgárt egyelőre nem lehet kiadni külföldre - legalábbis addig, amíg a parlament nem módosítja a tavaly elfogadott törvényt, és konkretizálja, hogy erről pontosan milyen feltételekkel lehet szó.

Pedig az európai elfogatóparancsról szóló keretegyezmény történelmi lépés volt az európai államok részéről. Megszületése óta száznégy gyanúsítottat adtak ki egymásnak a tagállamok, de a német döntés más országoknak is segíthet kibúvókat keresni. A terrorizmus elleni összefogás ezzel átmeneti vereséget szenvedett.

Képes-e Európa állampolgárait megvédeni? És ha igen, milyen áron? Belefér-e az önvédelembe, hogy a rendőrség vagy a titkosszolgálat belekukkantson e-mailjeinkbe, lehallgassa telefonbeszélgetéseinket, egy évig tárolja adatainkat? Hogy a bíróságaink szükség esetén kiadják állampolgárainkat, és ezzel lemondjunk a védelmükről, és ezzel az állam szuverenitásának újabb darabját ruházzuk át egy másik országra? Rögtön diszkriminációt kiáltunk-e, ha a határokon jobban ellenőrzik a papírjainkat, átvilágítják a bőröndjeinket? Vagy az ingerküszöb, a "mennyit vagyunk hajlandók feladni a szabadságjogainkból" attól függ, mennyire érezzük magunkat közvetlen veszélyben, hogy lecsapott-e már a terror a közvetlen közelünkben? Vagy éppen ellenkezőleg, a biztonságosabb világban kivívott jogainkból nem szabad engedni, még a félelem hatására sem? Az emberi jogok védelmére történelmi okokból is érzékeny német igazságszolgáltatás egyelőre az utóbbi álláspontot képviseli.