Ezt a törvényt tegnap a német alkotmánybíróság egyszerűen kidobta a német jogrendből. A taláros testület döntése nyomán szabadlábra kerülhet egy "kiadatási előzetesben" ücsörgő, német-szíriai kettős állampolgár, akit egy spanyol vizsgálóbíró (s nem mellesleg: az Egyesült Államok kormánya) az al-Kaida egyik fő finanszírozójaként nevezett meg, s aki a 2001. szeptember 11-i horrorisztikus terrormerényletek (New York, Washington) végrehajtóinak dokumentáltan jó ismerőse, barátja volt.

Általában azt mondják: nesze neked, terrorizmusellenes közös fellépés! Én inkább azt mondom: nesze neked, Európai Unió!

Lehet ugyan azzal védekezni, hogy az "európai letartóztatási parancsot" önnön jogrendjébe iktató német törvény rossz, mert "nem gondoskodik kellőképp a német állampolgárok védelméről", és lehet minden rosszat elmondani a német jogalkotók (még helyrehozható) hanyagságáról, de a karslruhei döntés politikai irányultsága világos. Ha egyszer a német alkotmány úgy rendelkezik, hogy egy olyan német állampolgárt, kit hazájában semmivel sem vádoltak meg, nem lehet kiadni egy harmadik országnak, akkor hiába ordibál az EU, hogy az ő szervezeteinek (itt az Európai Bíróságra gondolnak) az "irányelvei" kötelezőek valamennyi tagországra nézve, mégiscsak a nemzetállamiság ül diadalt a "közös" fölött.

Így helyes. Illetve egyáltalán nem helyes, de így igaz. Az európai alkotmány fölött rendezett két kudarcos népszavazásnak is az volt az üzenete, hogy "a népek" egyre kevesebbet kérnek Brüsszel parancsaiból, keretutasításaiból, s egyre inkább keresnének menedéket "saját" kormányuk óvó keze, ernyője alatt.

Előre vagy hátra, ez itt a kérdés. Mindig tudtuk, hogy a bel- és igazságügyi együttműködés - pontosabban: mélyített integráció - az unió Achilles-sarka is lehet akár, minél inkább erőltetik. A bíráknak ugyanis nem természetük, hogy "befeküdjenek" egy - a többségük által nem létezőként kategorizált - európai jogrendnek; biztosabb fogódzó nekik a saját jogrendjük. De hogy ez az integrációs folyamat, akármilyen jogi bakafántoskodás leple alatt, esetleg épp egy majdnem nyilvánvalóan terroristagyanús egyén kiadatása körül feneklik meg - nos, az tiszta abszurdum! Az, ha szabad így mondanom, a nacionalizmus (saját jogrend!) és a liberalizmus (az egyén szabadsága!) ritka kevercse. Ritka, de nem meglepő.

Nem bizony. Ha az ember beleolvas a Cseh Köztársaság köztudottan euroszkeptikus elnökének, az általam igen kevéssé kedvelt Vacláv Klausnak a friss Európa-projektjébe, kétszeresen is érteni véli azokat a "mélytengeri áramlásokat", amelyek a karlsruhei ítéletben a fölszínre jöttek. Klaus - tömör csupaszítással - vissza akarja csinálni az Európai Uniót egy 20 évvel korábbi állapotba. Nemhogy fokozott integrációt nem akar, lényegében az összes brüsszeli, nemzetek feletti jogkört visszaadná a nemzeti kormányok (és intézmények) kezébe. Túl azon, hogy egy újonnan jött EU-tagtól az ilyesmi merő ízléstelenség, látni kell, hogy Klaus agya ugyanarra a srófra jár, mint a régi EU-tagországok vezetői közül néhányé, esetleg többeké.

Lényege ez: az EU ne legyen "politikai projekt", hanem puszta gazdasági "nagytér". Az emberek, az áruk, a tőkék szabad áramlása rendben van; minden más fölösleges. A tiszteletre méltó Tony Blair ösztönei ugyanezt súgják, ha a brit miniszterelnök tiltakozik is minden ilyen gyanúsítás ellen. A britek nem véletlenül maradtak ki mindenből, amit szűkebb nemzeti érdekeikre nézve sérelmesnek véltek. Látom tehát egy olyan szövetségnek a körvonalait, amelyben szépen megfér egymás mellett a német alkotmánybíróság, a cseh elnök és a brit miniszterelnök. Nekik a "nemzet" még akkor is előbbre való, ha az ár történetesen - némi sarkítással, túlzással - az al-Kaida szabadsága.